.áetriuxa 17.0 (zsákmány)

A macskák és emberek együttélésével egyidős mítosz, hogy a macska a zsákmányt hazahozza, a küszöb elé helyezi, vagy ne adj’isten a lakásba viszi, és ott fogyassza el, mintegy bizonyítva: ő dolgozik, és kártevőket vadászik a gazda legnagyobb dicsőségére.

Hát, egy lópikulát.

Az igaz, hogy valóban, a macskák többnyire hazahozzák a zsákmányt. A küszöb elé, vagy a nappaliba, vagy a fürdőszobába: ahogyan éppen szocializálódtak. De mindez nem azért van, mert bármit is bizonyítani akarnának: hanem mert minden, amit elejtenek, és amit elfogyasztani, vagy éppen halálra kínozni akarnak: a legnagyobb biztonságban történik. Minden macska tudja: ő nemcsak ragadozó, hanem zsákmány is a természet perverz rendje szerint (- ezért ateisták a macskák, már amelyik nem önmagát imádja - ), éppen ezért olyankor a legsérülékenyebb, amikor zsákmányt ejt.

Ezért minden macska megfogja a pockot vagy bármit, aztán sunyin körbenéz, majd a lehető legrövidebb úton rohan hazafele, mert biztonságban akarja elfogyasztani vagy megőrizni: és a legbiztonságosabb mégiscsak a gazda háza, aki kijön, és oldalba rúgja a kutyát, sakált, kardfogú tigrist, vagy bármi is pályázzon a nemes állat prédájára.

Az megint egy más kérdés, hogy rendszerint a gazda ellen is meg kell védeni a zsákmányt, de ez mégiscsak más dolog, a gazda sosem tesz kárt a macskában, a macska ezt nagyon jól tudja, és ezzel pontot is tett az odüsszeia végére.

Minden gyakorló gazda tudja, hogy ha meg akarja rövidíteni az isteni dög által hazahozott állatok szenvedéseit, akkor meg kell próbálni elvenni tőle azokat. Ezekben az esetekben a macska azonnal elharapja az áldozat gerincét, többnyire a harmadik és negyedik csigolya között, de ez legyen az Animal Planet operatőreinek részletkérdése – lényeg, hogy ilyen módon megrövidül a szerencsétlen szenvedése, és ettől fogva, ha éppen fogyasztható, akkor megevődik a delikvens, és mindig, kivétel nélkül az orrától a farkáig.

Ez ismét jó kérdés, miért van így, és lehetne rá sokféle metafizikai magyarázatot találni, de valószínűleg a legegyszerűbb, hogy ilyen módon a bélsár kifele nyomódik a zsákmányból, és nem vissza, - ami valljuk be, bármennyire gyomorforgató is átgondolni: praktikus szempont.

A macskák ugyanis, nem véletlenül isteni teremtmények: pragmatikus, gyakorlatias lények, akik számára mindennél fontosabb a kényelem és a célszerűség. Minden más ezt szolgálja: igen, akár az az emberi társ is, amelyért akár Southamptontól Londonig érdemes menni. Kényelmes, meleg fekvőalkalmatosságok, ételt adnak, megvédnek a kellemetlen és nagyobb ragadozóktól, kellemesen cirógatják a fült, bajuszt, és egyéb macskaszívnek kellemes tájékokat – ezt még egy másik macska sem tudja megtenni.

Valószínűleg ezért szegődtek nem is olyan régen a macskák az emberek mellé: dekadenciájukat már nem tudták önmaguk kiszolgálni.

.áetriuxa 16.0 (álom)

Hogy a macskák tulajdonképpen folyamatosan álomban élnek, az olyan nyilvánvaló tény, amelyet szinte kár lenne magyarázni. Tudták ezt az alkimisták, (ők éppen ezért asztrális lényeknek tartották őket, akik a hold befolyása alatt cselekednek), tudják a buddhisták, akik szerint a macskák végképpen tisztában vannak a környező világ káprázat-jellegével, és tudják ezt mindenhol Keleten, ahol még nem halt ki az emberekből sem teljesen a lustálkodás és a semmittevés kellő mértékű megbecsülése és tisztelete.

Éppen ezért megkockáztatható a feltevés, miszerint a macskák tulajdonképpen nem is látnak álmokat. Akkor sem, ha alvás közben mozgatják lábait, rángatják bajuszukat, hangokat adnak ki, sőt még alvajáró macskáról is van tudomásunk. Nem álmodnak, mert ez számukra nem álom: ez egy párhuzamos valóság, a létezés másik dimenziója, amelynek valóságosságát csak kivételesen sejtette meg néhány ritka emberpéldány, mint például Albert Einstein, Stephen W. Hawking, vagy Jorge Luis Borges.

Olyan teremtménynél, amely közel napi húsz órát szendergéssel és alvással tölt el, több mint természetes, hogy igazából ez az a világ, amely számára valóságos, a fennmaradó néhány óra csupán érdekes kirándulás az emberek számára érzékelhető dimenzióba.

Hogy ezek a tér-, mentális- és idősíkok mennyire átjárhatóak és egyszerűen kezelhetők a macskáknak, elég arra gondolni, mennyire egyszerű számukra a látszólag legmélyebb álomból felpattanni, és egyetlen ugrással leteríteni a szekrény tetején szemtelenkedő legyet. És hogy mennyire nem fontos számukra feltétlenül átjárni a mi dimenziónkba, nos annak példája, hogy az elégedett, és magát biztonságba érző macska, ha aludni akar, akkor alszik, akkor is ha füleinél vagy farkánál fogva emelgetik. (Nyilván, ez azért nem ajánlatos, mert ez legalább olyan sértés egy macskának, mintha velünk tennék ugyanezt.)

.áetriuxa 15.0 (titkos név)

(Titok)

Tudni kell, hogy minden létező macskának három neve van.

Ezek a lények tartják magukat az egyiptomi hagyományokhoz – hiába, aki isten volt, nehezen feledi – miszerint: test, lélek és szellem teszi a létezőt. Mindezeket meg kell nevezni, ezt persze, mi, emberek, elfelejtettük.

Először is, a macskák értik, ha róluk beszélnek. Nincs az a felséges állat, amelyik ne értené, ha elhangzik mellette a „macska”, „cica”, és ennek bármilyen becézése. Ha más nem, a füle hegye, vagy a farka megrebben ennek említésére. Érti, és tudja, róla van szó, ahogyan boldogabb és régebbi civilizációk esetén az „ember” szó még nemzeti, családi és személyes névmás volt.

Az megint egy érdekes kérdés, hogyan értik meg ezt különféle nyelveken, mert semmi külömbség, hogy macskának, catnek, matkának vagy ougaternek nevezzük őket.

Ez a fizikai része a történetnek.

Aztán van a szellemi név. Már megint nincs az a valamirevaló macska, amelyik ne értené meg hangsúlyból, mozdulatból, asztrális kisugázásból, ha majomnak, görénynek, sz.rházinak, patkánynak, idiótának nevezik, és hasonló kevésbé hízelgő jelzőkkel illetik. De ugyanúgy megértik az ütyülü-mütyülü, bicim-bacim, kicsi drága, szépség, drága, és hasonló megnevezéseket is.

Utóbbiakat többnyire gyakrabban tudomásul veszik.

Végül ott van a lelki része, ez alól még a teremtés ezen ragadozó koronái sem kivételek: amit megneveznek, az az, ami. Ezért minden macskának van saját neve, amelyre hallgat, vagy nem hallgat, de az övé. Személyreszabott, erre a névre kell jönni, amikor kaját adnak, és erre nem kell jönni, amikor izgalmas kalandozás közben hazahívnak.

És állítólag van egy titkos neve is mindegyik macskának, amelyet csak ők tudnak. Talán a sámánhitű népek időnként ráéreznek, burjátok és indiánok hibáznak rá, de amúgy ez csakis a macskák sajátja, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem árulnak el.

Lehet, ez emberi nyelv számára ki sem ejthető. Talán macskapárzásokkor hangzanak el ezek a nevek, ki tudhatná?

Ők tudják, és sajnos, csak ők. Ezért függetlenek, mert nem lehet igazából megnevezni őket.

.áetriuxa 14.0 (múzsákok)

Óriási közhely, hogy macskáék asztrális lények, amelyek legalább akkora otthonossággal járnak-kelnek az emberek fantáziájában, gondolataiban, és termékeny képzeletében mint a konyhaasztalon.

Erősen megkérdőjelezhető, lett volna-e egyáltalán esélye az emberi szobrászművészetnek Ta-mit nőstény egyiptomi ábrázolása nélkül, amely egyike a legrégebbi szobornak nevezhető alkotásoknak: hiszen honnan máshonnan annyi kecs, kellem, báj, és bű, ízületek és hajlatok, méltóság és harmónia?!

A világirodalom önmagában véve szánalomra méltó és olvashatatlan, tehát értelmetlen lenne nélkülük. Képzeljük el a Mester és Margaritát Behemót nélkül. Hoffmannt Murr kandúr nélkül. De Hasek, Kipling, Poe, Keats, Agatha Christie, Edward Lear vagy Verlain is csupán sápadt kísértetek lennének a macskák ihletése nélkül.

Leonardo Da Vinci, vagy a két Brueghel életművébe belegondolni se jó, mi lehetett volna macskák nélkül. Se egy becsületes madonna, se egy valamirevaló apokalipszis ábrázolása. Hiába, valaki(k)nek formát és példát kellett adni ahhoz is, ami a közhalandók számára másképpen nem látható.

Manet, Renoir és Picassó úgyszintén felismerték ezt. Lényegesen több macskát festettek, mint ahány varacskos disznót például, innen is látszik, művészek voltak, a szó igazi értelmében.

(A bejegyzés fotóján Szinyei Merse Pál: Majális című festményének eredeti változata :-))

.áetriuxa 13.0 (hírességek)

A világtörténelem – legalábbis az emberek által ismert része – első, név szerint ismert macskája Nedzsem, aki III. Thotmész fáraó kedvelt társalkodójaként uralkodott. Nevének jelentése: édes, kedves, naná, mi más lehetne. Azt azért el lehet képzelni, hogy az akkori világ legelkényeztetettebb és legteljhatalmúbb uralkodójának macskája mennyire lehetett teljhatalmú és elkényeztetett, ebbe jobb bele nem gondolni. Abban a palotában és húsz kilométeres környékén azért jobb volt nem macskaeledelnek (tehát bárminek) lenni.

Okkultista környezetben az már közhelynek minősül, hogy Nostradamus önmagában gyenge amatőr lett volna, és minden beavatottságát szegre akaszthatta volna Grimalkin nevű szerzőtársa nélkül. Tudvalévő és kétségbevonhatatlan, hogy a Négysorosokat Grimalkin dorombolta tollba, cáfolja meg, aki nem retteg a hétéletű szörnyeteg bosszújától.

Magától értetődik, hogy macska már a világűrben is járt. Ama bizonyos Lajka nevű alsóbbrendű lénnyel szemben, amely össze-vissza keringett a földpályán, Félix fajtárs 1963-ban francia felségjellel repült az űrben nyílegyenesen, s a hálátlan utókor erről csupán Csádi és Comore-szigeteki bélyegekről értesülhet (nyilván, a hálátlanság tanulható, és az emberek által sajnos meg is tanult erény).

Mindez azonban csupa szófia beszéd. Ami az emberiség számára Nagy Sándor, Attila, Dzsingisz Kán, Napóleon, ésatöbbi, az a macskahagyományokban Towser. Még egyszer: Towser. És harmadjára is: Towser, aki egy skóciai szeszfőzdében élte le a maga matuzsálemi 24 évét, és válott legendás ragandozóvá, akinek tetteiről legendákat mesélnek a rágcsálók özvegyei és cicakölykök szeme fénylik fel, valahányszor towssssszer neve hallatszik…

Towser, a skóciai Glenturret korlátlan uraként haláláig 28 899 egérrel végzett, és most hadd ne vonjuk kétségbe a skótok közmondásosan jó könyvelői képességeit. Annyit maguk is megjegyeztek, hogy ez a szám nem tartalmazza a járulékos áldozatként elesett patkányokat és nyulakat(!).

Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, e macskapizzaróval semmiképp nem lett volna jó ötlet egy setét magtárban találkozni, és ha létezik élet, amely jó mulatság és macskamunka volt, úgy ezt Towserről illik említeni.

Magától értetődik, hogy halála után szobrot emeltek neki a hálás emberek. Ez a minimum, amit megérdemelt.

.áetriuxa 12.0 (lojalitás)

Az otthonkeresés és honvisszafoglalás pantheonjában az óbolgár Aszparuch, és a mi Árpádunk mellett mindenképp meg kell említeni azt a Ninja nevű macskát, amely 1995-ben 1400 km-t gyalogolt (mi mást tehetett volna?!) folyókon, vasútvonalakon, metropoliszokon és autópályákon keresztül Washingtontól Utah államig, amíg egy év után hazatalált régi otthonába.

És ő csak egyike volt a macskapantheonnak.

Azt már leszögeztük korábban: az emberek, úgy általában, jók a macskák számára. És igaz, hogy a macskák, mint a teremtés remekművei, ragadozó, önző, arrogáns és szuverén teremtmények: de ez nem azt jelenti, hogy hiányzik belőlük a lojalitásnak valamilyen ősrégi formája.

Sőt.

Ősrégi királyokhoz, nemesurakhoz és kiválasztottakhoz hasonlóan, a kötelék itt is kötelez, ezért néha a lojalitás felülírja a catlantiszi parancsot. Mi lenne a szerencsétlen emberből imádott macskája nélkül?! Ne gondolja azt senki, ennek a négylábú szuverének nincsenek tudatában.

Példának okáért egy bizonyos Rozsdás (Rusty) nevű csudálatosság 1949-ben nyolcvanhárom nap alatt rohant végig 1530 kilométert Boston és Chicagó között, hogy megtalálja azt a nyavalyást, aki őt egy költözés után hátrahagyta régi lakóhelyén. Ha utána mégse harapta el a „gazda” torkát, az csupán a macskanagylelkűségnek köszönhető.

Mivel az új kontinensen feljegyeznek mindent, ami friss történelmükhöz hozzátartozik, ezért azt is tudjuk: egy Sugar névre hallgató cica 14 hónap alatt 2400 km-t utazott Kaliforniából, amíg rátalált Oklahomából elkóborolt gazdájára.

Mindenek felett azonban – és ilyenkor illik szemet-fejet lesütve gondolni rá – ott lebeg Trixie, a macskafajták Heloise, Stuart Máriája, és egyáltalán mindene, aki az 1600-as évek elején élt, Southampton harmadik grófjaként. Illetve a gróf, Henry Wriothesley barátjaként.

A grófot, valami helyi és időleges félreértés miatt az akkori patkányfogószámba menő Towerbe zárták. Trixie fogta magát, és talpraesett macskaként kikereste a londoni tömlöcöt, bemászott a kéményén(!), majd utána két éven keresztül dorombolt Henry gróf ölében, a szabadonbocsátásig.

A történetet egy festmény is megörökíti, amelyet szabadulása után a gróf készíttetett, ahogyan a börtöncellában raboskodnak macskájával.

Mert bizony, nem a feleség, nem az apród, nem a barátok, és nem más mászott be a kéményen együtt raboskodni: hanem a macska. Ilyen is van.

Persze, ezek kivételek.

.áetriuxa 11.0 (a haza)

Vén, bajuszos, sokat alvó beavatottak között makacsul él még mindig egy ősrégi legenda, amely szerint valamikor az idők hajnalán létezett egy ősi földrész, ahonnan végső soron mindenféle műveltség, hagyomány, és általában véve a földi élet eredezik.

Ezt a földrészt több néven ismerik, eredeti megnevezése elveszett, az ősmagyar hagyomány AtaPisz, vagy AtlanPisz néven tartja számon, angolszász tudósok Catlantis néven emlegetik, a megnevezés teljesen mindegy: lényege, hogy a teremtés koronái innen származnak, és valamikor ez virágzó birodalom volt, ahol a macskák uralkodtak.

Némely macska ezt soha nem felejtette el.

Talán ezért van, hogy a macskák azóta sem a „gazdához” vagy az emberekhez ragaszkodnak, hanem a mindenkori helyhez: az otthon, a haza, a vadászterület olyan fogalom, amelyet a macskákon kívül csak néhány rendkívül fogékony és kezelhetetlen emberfajta tanult meg: a magyarok, az írek, az indiánok, és néhány csendes-óceáni bennszülött törzs.

Ha egy macska elveszti otthonát, akkor egyrészt depressziós lesz, nem érdekli a legfinomabb nyúlhúsaprólék sem, borzos lesz a szőre és elfelejt dorombolni, másrészt a legelső alkalommal meglépik és megpróbálja felkeresni az elveszett otthont, kerül, amibe kerül, és ebben a szándékában olyan erők vezérlik, amelyekről nekünk, halandó embereknek, fogalmunk sem lehet.

Erről a hazakeresésről sokat mesélhetnének amúgy a belső-ázsiai népek, valamint a lemmingek és a lazacok is: de most maradjunk inkább a macskáknál.

.áetriuxa 10.0 (szexualitás)

Ami az abszolút szükséges társaséletet, a szexualitást illeti, nos, ez a macskáknál tökélyre fejlesztett gyakorlat, amely az égvilágán semmiféle társadalmi bonyodalmat nem igényel, és végképpen híjával van mindenféle erkölcsi és morális érzéknek.

(Miért, mi az a morál?! – kérdezné ilyenkor indignálódva a Macska.)

Ha egy macska párzani akar, akkor általában párzik is. Ez szigorú tény, más kérdés, hogy meglehetősen ritkán akar, csupán annyira, amennyire a biológia óra megköveteli. A nőstényeket úgy félévente meglepi az ellenállhatatlan vágy, ilyenkor aztán minden más huszadlagos, és akárcsak az elkényeztetett feleségek, egyszerre bőgnek és ordítanak, amíg el nem múlik ez az állapot.

Utána aztán jaj annak a kandúrnak, amely közelébe jön, ne’adjIsten szemtelenül próbálkozik, na de az embereknél is ismerős állapot.

Ami a kandúrokat illeti, ők, ahogyan isteni természetükhöz illik, mindig és mindenkor készek az aktusra, természetesen anélkül, hogy ennek túl nagy fontosságot tulajdonítanának. Egy macskapárzás időtartamának puszta említésétől ideggörcsöt kapnának a feministák, ami pedig az előjátékot illeti, nos, ez gyakorlatilag akkora terjedelemben létezik, amennyit a macskanagylelkűség és macskaönzetlenség kapna az egyetemes világenciklopédiában.

A hitelesség kedvéért megemlítendő, akadnak olyan gondolkodók, akik szerint az egyiptomi-görög-római szado-mazochista játékok szoros összefüggésben vannak a macskapárzási rituálékkal. Ezt cáfolni botorság lenne. Fogadjuk el, ők tudják, hogyan kell.

Az is kétségtelen, hogy a puszta párzás ténye, akárcsak a rideg szamurájoknál, macskáéknál sem jelent semmi maradandó kötelezettséget. Fizikai szükséglet, amelynek nagyobb fontosságot tulajdonítani dekadens szemlélet lenne. Párzás után csupán az emberek ragadnak egymáshoz. Na meg a kutyák. Ez megint egy beszédes tény.

.áetriuxa 9.0 (társasélet)

A helyet, saját területet, mondani sem szükséges, meg kell védeni. Ha van a macskalétnek árnyoldala, akkor ez az. Macskaként a macskatársadalommal egyetlen baj van, és ez abban foglalható össze: hogy túl sok a macska.

(Ez megint kellemetlen hasonlóság az emberiség önmagához viszonyulásával, annyi baj legyen.)

Minden macska életében elkövetkezik a pillanat, amikor megjelenik egy fiatalabb, rendszerint szerencsétlen, életképtelen, nyálas, genetikai zsákutca kismacska. Ebből a nyavalyásból egy idő után megtűrt társ lesz, aztán egy idő után össze-vissza vizeli a felségterületet, beleeszik a tálba, beszaglászik a farok alá, majd hirtelen egyszer csak elhiszi magáról hogy ő az uralkodó, és ami a rettenetes, ő is lesz az. Ez ellen a jog szerinti uralkodónak egyetlen védekezése van: átnézni felette, nem venni tudomást, átaludni a sorozatos felségsértéseket, amely stratégia műkődik ugyan, de ezt csak a macskalélek tudja, milyen áron.

Szögezzük le még egyszer: a macska nemes állat. Ahogyan nem létezhet két szuverén egy őrgrófságban, ahogyan nem élhet együtt két dudás egy csárdában, ahogyan nem lehet a kettő egy, úgy macskáéknál sem természetes dolog ez.

Amenyiben hárman vannak, vagy haton, harmincketten egy helyen, úgy más dolog: klikkek, klánok, nemzetségek, hierarchiák alakulnak ki, a sok baj sokfele oszlik meg, de a macskaélet minősége nagyjából annyira különbözik, mint a skót tanyasi gazda és a bombayi tömegszálló lakosai között.

.áetriuxa 8.0 (élettér)

Mármost szó esett arról, hogy az ember, úgy ahogy van, jó a macskáknak. Jó, mert olyan ragadozó, amelynek más prédái vannak, mint a macskatársadalomnak, jó, mert önzetlen, jó, mert kényelmes, jó, mert gyakorlatilag minden olyan munkát elvégez, ami miatt a macskák nem kényszerülnek evolúciós zsákutcába.

Nagyjából, persze.

Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy ez a sovány pár ezer év nem volt elég az embereket igazán megszeretni, na jó, megszeretni még hellyel-közzel talán, de ragaszkodni hozzájuk, hát, az kicsit erős lenne.

A macska a helyhez ragaszkodik, a „gazda”, ahogyan macskatársbérlő emberek magukat nevezni szeretik, csupán szerves része a környezetnek, szerves, de nem feltétlen szükséges.

A „hely” zugokból áll, szagokból, vadászterületből, kövekből, fákból, sarkakból, zsákmányból, ellenségekből és kihívásokból, a hely, az hely és kész.

Minden macska konzervatív, ragaszkodó, területfüggő, és emberek legutóbb ilyeneket maximum a középkorban vagy a délszláv háborúkban produkáltak, a gazda jön megy, a terület marad, a többi futó kaland. Attól a macska macska, az, ami: őslakos, övé a terület és kész, az új gazda előbb-utóbb megszokja, néha simogat, néha oldalba rúg, ez aztán tényleg fatalitás kérdése.

(Ez a másik dolog, ami miatt az erdélyi ember és a macska között lényeges hasonlóság van).

.áetriuxa 7.0 (kaja)

Apropó, tej.

Macskakörökben féltve őrzött titok: a felnőtt, ivarérett, rendes macska nem szereti a tejet.

Ezt csak hadd higgyék róluk az emberek.

Normális macska a tejtől hasmenést kap, amúgy is fárasztó nyelvvel kanalazni, ételnek ital, italnak étel, egy szó mint száz: nem macska elé való.

A tejföl, az más. A túró is más. A sajt, az igen. A krémsajt különösen igen. Általában véve minden olyan származék, amelynek tejből való előállítása során az emberek verejtéket hullattak, jó, és fogyasztásra érdemes. A sima tej… kutyáknak való.

Ők szeretik is, de tényleg.

Ha létezne a világon elvetemült macskafilozófus, Platón, Descartes, Swedenborg-szerű lény, valószínűleg megállapítaná: az ismert világ legnagyobb konkurrens ragadozója, az ember, mégiscsak több haszonnal járt, mint kárral, és par excellence haszonállat, ugyanis semmilyen más faj nem volt képes heverőket, szőrös-bojtos kényelmes dolgokat készíteni, legfőképpen kulináris élvezeteket kitalálni a macskáknak, mint amilyen a whiskas, a kitekat, a gourmet, és ezerféle más dolog, amelyekről csupán felületes kétlábúak gondolják, hogy a nemzetes ragadozók nincsenek tisztában értékükkel és minőségükkel.

Igazi csemege minden macskának a zakuszka, de erről persze kevesen tudják, mi az. Erdélyi embereknél előfordul, ahogyan sok más is, amiért érdemes velük együtt lakni, de erről majd később.

.áetriuxa 6.0 (ragadozás)

Említettük már: a macskákat valamikor, akár távoli rokonaikat az emberi fajban, az etruszkokat, vidám és kegyetlen népségként tartották számon.

Ma is azok.

Valamirevaló házimacska nem azért vadászik, és nem azért gyilkol, mert erre szüksége van, vagy mert éhes lenne. Ilyen is van, de ezek a szegények a macskatársadalom proletariátusához tartoznak, akikről éppen úgy nem illik tudomást venni igazi macskaragadozók között, mint a Four Season francia szalonjában az ötödik sugárút építőmunkásairól.
Vagy az amszterdami gyémántkereskedők szombati ebédjén a kiskunhalasi kucséberről. Pedig ugyanaz a faj.

Rendes macska azért öl, mert megteheti, mert szereti, és mert kitűnő mulatság, macskamunka.
Valljuk be, van abban valami mennyei dolog, amikor egy kis, remegő és finom(!) állat kézügyben retteg, mi pedig (mármint macska-mi) álmosan és unottan heverészünk, miközben lelkünk vidáman danolászik, és félig hunyt szemmel, az élet rejtelmein meditálva is követni tudjuk a szerencsétlen áldozat kétségbeesett és reménytelen menekülési kísérleteit.

Supsz, na nézd alig kellett fejbe ütni, ni, már vérzik is, ajaj, szegény, na, adjunk neki még egy esélyt. Megnoszogatjuk egy kicsit a bicskákkal, menjél már, na ne olyan gyorsan! Affenébe… Na, most meg felfordul, halottnak tetteti magát… Hogy ez mitől olyan sürgős neki… Egye fene… na… mozdulj már…

Ilyenkor mégiscsak meg kell enni, kivéve, ha cickány az illető, azt semmiféle macska nem eszi meg, ennek magyarázata nincs, talán csak annyi lehet, hogy eredetileg a cickányokat is suncus etruscusnak hívták, na de egy dolog a gyilkolászás és másik az evés.

A pocok viszont valami egészen ínyenc dolog, ráaadásul kiadós, nagydarab, igazi ünnepi ebéd, megfogni pedig aztán tényleg kölyök-játék, lusta egy jószág.

A denevér nem jó falat, megfogni is nehéz, a hülye emberek azt hiszik, az egér rokona, ez természetesen butaság, miféle állat az, ami szőrös is, meg szárnyas is?!

A madarak elvileg finomak, gyakorlatilag azonban tollasak, ehhez aztán tényleg éhesnek kell lenni, hogy megegye valaki: ragadnak a tollak, kevés a hús rajta, a csontja pedig szúros.

Házimacska körökben igen kedvelik a halat, de ez azon falatok egyike, amelyet a társbérlő ember szolgál fel időnként. Vizes, ami kissé undorítóvá teszi az egészet, igaz, leginkább olajasan szolgálják fel, ami viszont egészen tűrhető.

A kígyó igazi ínyencfalat, az emberek általában frászt kapnak tőle, macskáéknál ez egyáltalán nem kérdés, az egyik fele csapkod, a másik harap, a harapósat kell megfogni. Egy megtermett, ádáz patkányhoz képest edzőmérkőzés. Távoli, nagyon távoli, nagyon-nagyon távoli rokonok a macskafajban, a mongúzok, ennek éppen oly specialistái, mint az ugyancsak indiai kígyóbűvölők.
(Szigorúan csak zárójelben szabad megjegyezni, ha valamit szívből gyűlölnek a természet szőrös-bicskás-gyilkos-kecses koronái, akkor az a sündisznó. Elsősorban azért, mert méltatlan, aljas és tisztességtelen konkurrencia egér- és kígyópusztítás terén. Másodsorban megközelíthetetlen, mogorva állat, szúrós és zsémbes jószág, ráadásul a tejet is szereti, ami aztán végképp hadüzenetnek számít.)

.áetriuxa 5.0 (arzenál)

Rendesebb helyeken, ahol még a természet végzi a dolgát, és nem borult fel a dolgok normális állása, minden embernek szúró-vágó fegyvere van. A keleti emberek szablyájától a spanyol tőrig, az olaszok békanyúzójától a székely bicskáig nélkülezhetetlen és felettébb szükséges kelléke ez a mindennapok világi egyensúlyának.

Macskáéknál ez megint nem kérdéses. Minden: - ismételjük: minden! – macskának 16 darab remek, használható és használatos bicskája van, összkomfortos bőrtokban, amely bicskákot rovásra, kapaszkodásra, védekezni és gyilkolászni egyaránt használhatják.

És használják is.

Ezt persze, nehéz megemészteni más, alsóbbrendű fajoknak, ekkora arzenállal járkálni hétköznap, valamint vásár- és ünnepnapokon is, enyhe túlzás, és ha tekintetben vesszük, hogy ez az impozáns fegyverkészlet, - amelyhez képest egy mexikói bérgyilkos glóriás kezdő – bársonyos kesztyű alá van elrejtve, enyhe borzongás futkorászik minden halálra hajlamos élőlény bőrfelületén.

Arról nem beszélve, hogy: olyan állattal igazán nem illik, nem tanácsos, és nem egészséges dolog kikezdeni, amely a száját 120 fokos szögben képes kinyitni.

Kurva nagyot tud harapni.

Különösen, ha ebben a szájban újabb négy borotvaéles és tűhegyes bicska, valamint néhány kisebb mángorlóeszköz van, amelyeket használni csupán elvetemültség és gyilkos szándék kérdése.

Na mármost a macskákat legnagyobb ellenségeik sem vádolhatják az elvetemültség, és a gyilkos szándék hiányával.

Ismerek olyan macskát (sajátomként rettegem), akinek életfilozófiája egyszerűségében hatékony és műkődőképes, és akihez képest Batu kán és az emberiség jelentős tömeggyilkosai ártatlan kis amatőrök. Ez az életfilozófia, a Bacilus nevű tiranocattusé, nagyjából így hangzik gyarló emberi szabadfordításban:

„Ami nálam kisebb, azt megölöm. Ami nálam nagyobb, azt megpróbálom megölni.”

Ezen törekvését, sajnálatos módon a kisebb és nagyobb élőlények számára, szinte a tökéletességig siker koronázza.

.áetriuxa 4.0 (hódítás)

Nyilván, a macskahódításból a Nyugat sem maradt ki.

Bizonyos körökben makacsul tartja magát a nézet, miszerint nevezett Vörös Erik, amikor a később Amerika részeként Grönlandként elhíresedett Vinlandot felfedezte, jónéhány macskát vitt magával sárkányfejes drakkarain.

Ennek két oka lehetett.

Az egyik, hogy a hajósember egyik legnagyobb átka az egér, illetve az egerek supermanje, a patkány, és ez ellen csupán a macska lehet egyetemes chucknorris, aki maradéktalanul kiirtja ezt a méltatlan fajzatot, amelyet Odin köztudomásúlag csupán a természet koronáinak, a macskák táplálásának céljából teremtett.

Az már csak hab a tortán, hogy Freya viking istennő szekerét macskák húzták az ábrázolások szerit, amely ábrázolást rendkívűl nehezményezve korrigálnák az érintettek, ha egyáltalán érdekelné őket, mondván: ők irányítottak és nem húztak.

A másik ok, hogy csak. És mielőtt valaki történelmi hiábalóságokra ragadtatná magát, gondoljunk arra, macskakörökben rendkívűl népszerű az Erik, Szven, satöbbi elnevezés, ami beszédes bizonyítéka fent említett kapcsolatoknak.

Ha meg nem, akkor gondoljunk Kolumbuszra, Vasco de Gama-ra, és a rengeteg tengerészre, akik macska nélkül aligha szelhették volna át az óceánt, gabonának, kétszersültnek, se híre, se hamva nem maradt volna félúton, bizonyos hajókon még meg is ették a nemes állatokat, amiért is legyen minden portugál és spanyol tengerész említése örökös farokborzolás és háromszoros köpködés.

Ja, hogy a horgonyt vasmacskának hívták, az már csak természetes.

Az indiánok, szegények, kicsit idegbajosak lettek a macskacivilizációtól, tényleg, nem volt ahová tenni őket, a macskáknak sem őket, a pumák, prérimacskák, jaguárok és észak-amerikai vadmacskák legalább akkora trauma voltak az eurázsiai házimacskáknak, mint a rézbőrű „vadak” az embereknek, aztán mégiscsak a sápadtarcúak, és a macskák győztek, gondolja most magában Los Angelesben egy luxusvillában nyújtózva valamely nemes dög, miközben Gourmet lazacot falatozik.

Nyugat-Európa sokáig nem volt a macskák kedvence, érthető okokból. Hideg van, nagy, ideges állatok, és egyáltalán, a kényelem tökéletes hiánya jellemezte ezt a helyet. Aztán valamikor a sztoikus (már ismét!) császár, Aurelius idején helyet kaptak a pannon főemberek kíséretében, udvaraiban, sírjaikban fellelhetők csontvázaik (-macska lábjegyzet: a macskacsontok mindig a gazda felett fekszenek, és nem fordítva, na ugye! -), aztán lassan így tovább haladtak nyugat fele.

Dominanciájukra jellemző, hogy az íreknek mai napig mitikus rettegett figurájuk a Tengermacska, amiről senki nem tud közelebbit, de tény és való, hogy rettenetes, éget és vág, pusztít és egyáltalán, minden olyan szörnyűségre képes, amire még a Brit Birodalom sem volt.

Mondani sem kell, hosszas idők dekadenciája után ma már aligha képzelhető el eredeti ír pub saját macska nélkül, aki méltó fensőbbséggel ügyeli felül a szigetország egyébiránt jóravaló embereinek kétes üzelmeit, italozási és társaséleti szabályait.

.áetriuxa 3.0 (história)

Egyáltalán: az a lény, amely életének jó 80%-át képes átaludni, nem egészen erről a világról való.

Ez a macskáknak gyerekjáték. Amit az emberek narkolepsziának neveznek, az természetadta ajándék minden „felinának”, a macskafajták gyakorlatilag bármikor, bármilyen helyzetben és körülmények között képesek aludni: elégedettségükben, félelmükben, idegesség miatt, éhesen, betegen, kimerülve, boldogan, jóllakottan, vagy csak mert.

Többnyire csak: mert.

Bizonyos Borges nevű ember Dél-Amerikában elég közel járt a macskafelfogáshoz, amikor elmélázott rajta: álmodjuk-e az életet, vagy éljük az álmainkat? Aztán ő is elaludt: egyáltalán nem mellékesen, amúgyis vak volt, ami lényegesen közelebb hozta őt ehhez a tudatállapothoz.

„Tekintsd az életed úgy, mintha álmodnál. Itt füst van, távozom. Olyan nagy dolog ez?!”- mondta valamikor egy római császár (Marcus Aurelius). Na igen, mondottuk már: a macskák sztoikusok. Igazán kár, hogy például Iulius Ceasar nem szerette őket, igaz, ő a sztoikusokat sem. Pedig egészen macskafajta volt, amennyire ez emberben lehetséges: simulékony ragadozó. És ősei, az etruszk Juliák macskatartó nemzetség voltak… de hát messze esett az alomtól.

Bezzeg Kleopátrának macskái voltak, sőt, Alexandriában egyszer agyonvertek egy római centuriót, miután véletlenül megölt egy macskát. Na hogyne, véletlenül… Véletlenül nem öl senki: próbáljuk csak ezt elmagyarázni egy macskának. Véletlenül ő nem öl. Azért öl, mert éhes. Vagy unatkozik. Vagy mert idegesíti a másik élőlény. De véletlenül?! Na nem… azt soha.

A görögök például eleinte meglehetős irtózattal kezelték a macskákat, nem igazán értették, mit keres ez a lény az emberek között, és különben is, amely létezőt az egyiptomiak, ezek a rafinált és okos emberek istenként félnek, kell tudjon valamit…Nem tévedtek benne, a macskák valóban tudtak valamit, és ennek egy részét aránylag hamar az akhájok is megtanulták: van zsákmány, van párzás, van pihenés, a többi múló kaland.

Akhilleuszt sokan rokonították a macskákkal, nemegyszer büszke kandúr társaságában ábrázolják míves kancsókon, na igen, szeretett volna ő az lenni. De ember volt.

Perzsáéknál a macska még rokon volt, afféle kisebb oroszlán, metszeteken és domborműveken nyilazták és fojtogatták őket a királyok, közben otthon féltő gonddal fésülgették, amíg hosszú bundát nem eresztettek. Nagy Sándor gyanakodva és bizalmatlanul figyelte a macskákat Perszepolisz meghódítása után, a macskák nem kevésbé gyanakodva néztek rá, aztán Alexandrosz tovább ment Indiába, a macskák maradtak. Illetve Alexandrosz perzsa feleségével páran tovább mentek, burmai, sziámi, és hasonló kétes identitásokat vettek fel, és eszük ágában sem volt hazavergődni ama tízezer göröggel.

Ők megtalálták a zsákmányt, amit a hadvezérek hiába keresték, és meghódították Keletet.

.aetriuxa 2.0 (együtt, élés)

Mintegy 2500-3000 éve élünk együtt a házimacskával, nagyjából annyi ideje háziasítottuk őket. Pofátlanul rövid idő. A macskák, persze, ha egyáltalán elgondolkodnának ezen, hátracsapnák füleiket, és megráznák mancsukat. Méghogy mi háziasítottuk őket…

Macskaszemszögből nézve mi enni adunk nekük, kényelmes fekhelyet biztosítunk, jobb helyeken biztonságot, és ezért cserében ők eltűrik bizalmaskodó közellétünket. Meg persze, azért jó, amikor az ember a nyakat, a bajuszot, a hátat simogatja. Általában az ember testmelege is jó. Általában az ember egy kellemes lény,a többi állathoz képest mindenképp jótékony idióta. Általában véve több a haszna, mint a kár benne, általában véve az ember ideális haszonállat minden macska számára, úgy bő 2500-3000 éve.

Voltak idők, amikor az emberek a macskákat istenként tisztelték. És ezt a macskák sohasem felejtették el (Temesi Ferenc). Ehhez azért nem elég néhány röpke nemzedék. Háromezer év?! Négyszázegynéhány macskanemzedék, gondoljunk bele. Nevetséges. Bahhh.

(Ennyi idő elég arra, hogy a körülményekhez alkalmazkodva elhagyjuk a farkunk jelentős részét, mint a Man-szigeti macsekok. Vagy lekonyuljon a fülünk, mint, a skót cicáknak. Vagy lemeztelenedjünk, mint az élveteg egyiptomiak. Vagy színeket változtassunk. Mintha az emberekkel mindez nem történt volna meg, persze, velük évmilliók alatt: de hát ezek egy ilyen fajta – gondolná viszolyogva most a Macska).

(Macskamánia)

.áetriuxa

.áetriuxa

Ha a természet valamely különleges szeszélyéből a macskák könyvet írni akarnának, és ehhez egy laptopot használnának, ez a könyv minden bizonnyal így kezdődne:
.áetriuxa

A természetnek, hála Istennek, nincs ilyen szeszélye, a macskáknak aztán végképp nincs, legalábbis nem tartják érdemesnek. Mindenesetre, Bacilus nevű macskám ezt hagyta maga után, miután végigsétált a billentyűzeten.

Hogy a macskák miért nem írnak, csak azért nem egy fogas kérdés, mert percig sem biztos, hogy nem ismerik az írás művészetét. Lehet, az nekünk „csupán” macskakaparás. Lehet, korlátolt emberi elménkkel csupán nem tudjuk megérteni a kanapén, fatörzseken, emberi bőrön, és egyáltalán bármilyen sérülékeny felületen hagyott mancsjegyeket. Egyvalami bizonyos: két egyforma macskakarmolás nincs. Egyedi jelek, s hogy a macskák miért karmolnak tárgyakat egyáltalán, annak megfejtése megint egyike az emberiség hiú ábrándjainak: karmaikat élezik, unatkoznak, nyújtóznak, ki tudja, de az is lehet, értelmesebb korok értelmesebb macskáinak hagynak civilizációs időkapszulákat, és ebben az esetben jobb is az nekünk hogyha nem értjük mi ezeket az üzeneteket.

Az egyik leghihetőbb magyarázat persze az lenne: azért, mert csak. Mert így tartja úri kedvük. Mert ott van az a karmolnivaló, akárcsak a Mount Everest McKinleynek.

Minden valamirevaló macska sztoikus filozófus. Alszik, eszik, öl, magáévá teszi környezetét és kiegyezik az együtt élőkkel, többnyire meghódítja őket. Erkölcsi aggályai nincsenek, ahogyan bűnei sem: ő csupán azt adja, ami lényege. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy egészen komolyan vegyük” – gondol valami ilyesmit, amikor az egeret halálra kínozza, szemmel látható gyönyőrűséggel. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne vegyük egészen komolyan” – gondolja elégedetten, amikor jóllakottan leheveredik, és dorombolásnak álcázva elmélázik a létezés értelméről, amelynek eredményeként értelemszerűen elalszik. Ártatlanul, akár a csecsemők, és a dél-amerikai diktátorok.

Ha van a Természetnek, - ha úgy tetszik: a Teremtőnek - remekműve: úgy ez a Macska.

(megjelent a Macskamánia c. folyóiratban)