2010. október 15., péntek

.áetriuxa 3.0 (história)

Egyáltalán: az a lény, amely életének jó 80%-át képes átaludni, nem egészen erről a világról való.

Ez a macskáknak gyerekjáték. Amit az emberek narkolepsziának neveznek, az természetadta ajándék minden „felinának”, a macskafajták gyakorlatilag bármikor, bármilyen helyzetben és körülmények között képesek aludni: elégedettségükben, félelmükben, idegesség miatt, éhesen, betegen, kimerülve, boldogan, jóllakottan, vagy csak mert.

Többnyire csak: mert.

Bizonyos Borges nevű ember Dél-Amerikában elég közel járt a macskafelfogáshoz, amikor elmélázott rajta: álmodjuk-e az életet, vagy éljük az álmainkat? Aztán ő is elaludt: egyáltalán nem mellékesen, amúgyis vak volt, ami lényegesen közelebb hozta őt ehhez a tudatállapothoz.

Tekintsd az életed úgy, mintha álmodnál. Itt füst van, távozom. Olyan nagy dolog ez?!”- mondta valamikor egy római császár (Marcus Aurelius). Na igen, mondottuk már: a macskák sztoikusok. Igazán kár, hogy például Iulius Ceasar nem szerette őket, igaz, ő a sztoikusokat sem. Pedig egészen macskafajta volt, amennyire ez emberben lehetséges: simulékony ragadozó. És ősei, az etruszk Juliák macskatartó nemzetség voltak… de hát messze esett az alomtól.

Bezzeg Kleopátrának macskái voltak, sőt, Alexandriában egyszer agyonvertek egy római centuriót, miután véletlenül megölt egy macskát. Na hogyne, véletlenül… Véletlenül nem öl senki: próbáljuk csak ezt elmagyarázni egy macskának. Véletlenül ő nem öl. Azért öl, mert éhes. Vagy unatkozik. Vagy mert idegesíti a másik élőlény. De véletlenül?! Na nem… azt soha.

A görögök például eleinte meglehetős irtózattal kezelték a macskákat, nem igazán értették, mit keres ez a lény az emberek között, és különben is, amely létezőt az egyiptomiak, ezek a rafinált és okos emberek istenként félnek, kell tudjon valamit…Nem tévedtek benne, a macskák valóban tudtak valamit, és ennek egy részét aránylag hamar az akhájok is megtanulták: van zsákmány, van párzás, van pihenés, a többi múló kaland.

Akhilleuszt sokan rokonították a macskákkal, nemegyszer büszke kandúr társaságában ábrázolják míves kancsókon, na igen, szeretett volna ő az lenni. De ember volt.

Perzsáéknál a macska még rokon volt, afféle kisebb oroszlán, metszeteken és domborműveken nyilazták és fojtogatták őket a királyok, közben otthon féltő gonddal fésülgették, amíg hosszú bundát nem eresztettek. Nagy Sándor gyanakodva és bizalmatlanul figyelte a macskákat Perszepolisz meghódítása után, a macskák nem kevésbé gyanakodva néztek rá, aztán Alexandrosz tovább ment Indiába, a macskák maradtak. Illetve Alexandrosz perzsa feleségével páran tovább mentek, burmai, sziámi, és hasonló kétes identitásokat vettek fel, és eszük ágában sem volt hazavergődni ama tízezer göröggel.

Ők megtalálták a zsákmányt, amit a hadvezérek hiába keresték, és meghódították Keletet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése