.áetriuxa 16.0 (álom)

Hogy a macskák tulajdonképpen folyamatosan álomban élnek, az olyan nyilvánvaló tény, amelyet szinte kár lenne magyarázni. Tudták ezt az alkimisták, (ők éppen ezért asztrális lényeknek tartották őket, akik a hold befolyása alatt cselekednek), tudják a buddhisták, akik szerint a macskák végképpen tisztában vannak a környező világ káprázat-jellegével, és tudják ezt mindenhol Keleten, ahol még nem halt ki az emberekből sem teljesen a lustálkodás és a semmittevés kellő mértékű megbecsülése és tisztelete.

Éppen ezért megkockáztatható a feltevés, miszerint a macskák tulajdonképpen nem is látnak álmokat. Akkor sem, ha alvás közben mozgatják lábait, rángatják bajuszukat, hangokat adnak ki, sőt még alvajáró macskáról is van tudomásunk. Nem álmodnak, mert ez számukra nem álom: ez egy párhuzamos valóság, a létezés másik dimenziója, amelynek valóságosságát csak kivételesen sejtette meg néhány ritka emberpéldány, mint például Albert Einstein, Stephen W. Hawking, vagy Jorge Luis Borges.

Olyan teremtménynél, amely közel napi húsz órát szendergéssel és alvással tölt el, több mint természetes, hogy igazából ez az a világ, amely számára valóságos, a fennmaradó néhány óra csupán érdekes kirándulás az emberek számára érzékelhető dimenzióba.

Hogy ezek a tér-, mentális- és idősíkok mennyire átjárhatóak és egyszerűen kezelhetők a macskáknak, elég arra gondolni, mennyire egyszerű számukra a látszólag legmélyebb álomból felpattanni, és egyetlen ugrással leteríteni a szekrény tetején szemtelenkedő legyet. És hogy mennyire nem fontos számukra feltétlenül átjárni a mi dimenziónkba, nos annak példája, hogy az elégedett, és magát biztonságba érző macska, ha aludni akar, akkor alszik, akkor is ha füleinél vagy farkánál fogva emelgetik. (Nyilván, ez azért nem ajánlatos, mert ez legalább olyan sértés egy macskának, mintha velünk tennék ugyanezt.)