.áetriuxa 33.0 (gondok)

Mint általában mindenkit, aki meggyőződéssel tartja magát a Teremtés koronájának, a macskákat is többnyire „kergeti az élet”.

Legalábbis, ők úgy érzik. Néha túl korán kell ébredni, legyen az délután ötkor vagy reggel hatkor: - de hát az emberi időbeosztás amúgy sincs köszönő viszonyban sem saját valóságukkal… Máskor nem teszik ki időben a macskaeledelt, nem cserélnek a kellő pillanatban almot, vagy nem jön az egér, másodpercre pontosan odatartani az ütőerét, esetleg meleg van a pokróc alatt és hideg fölötte, szóval ezerféle kín és gond, és megpróbáltatás egy házimacska élete.

Ilyenkor a létezés csupa szenvedés, és a normális macska olyan képeket vág, amilyen csak tóthárpádi, vagy blake-i, vagy shakespeari, vagy rabindranathtagorei mércével mérhető. Fülek hátracsapva, a vállakat meggörnyeszti a kilátástalanság, és a tekintetben – már ismét! – a sztoikus filozófusok csalódott nyugalma: hát igen... mit is vártunk volna ettől a világtól?!

Az emberekkel ellentétben, ilyenkor, ha a macskához nyúlunk, ő harap vagy karmol, ő nem együttérzésre vágyik, hanem a probléma azonnali megoldására: és igaza van, III. Richárdnak sem fejsimogatás kellett, hanem egy ló a csatamezőn.

Ez a pillanatnyi, és azonnal beálló depresszió persze rögtön elmúlik, ha éppen elrepül egy légy előttük, vagy megpercen egy szemtelen szú a fában, vagy hirtelen mégiscsak eszébe jut, hogy egy papírgalacsin két hete begurult a mosógép alá.

Innentől ismét vidámság, feladat, kihívás az élet, és rendszerint, valóban, amíg a légy levadászódik, a szú elfárad és a papírgalacsin megtaláltatik: megoldódnak a problémák is. Lesz étel a tányérban, friss alom, egér a láthatáron, kellően meleg vacok, és egyáltalán. Szép az élet, újra, végül is, az élet van értünk, és nem mi az életért.

Na, valami ilyesmit próbálnak elmagyarázni nekünk, embereknek a macskák, nem szájbarágósan, hanem csak úgy a „sétáló filozófusok” módjára, ahogyan még akkor tették, amikor a rendes bölcsész halála előtt nem a méregpohárra, hanem házsártos feleségére panaszkodott…

Valóban, bosszankodni csak arra érdemes, ami nem túl fontos. A többi sors kérdése. Vajmi kevés közünk van hozzá.

Aki nem hiszi, nézzen egy órán keresztül egy macskát.

.áetriuxa 32.0. (Szeretet II.)

Az Uralkodók első szabálya – ha van ilyen -: jutalmazd meg a hűséget, büntesd meg a lázadót.

A macskák – bármennyire is felségsértés ez: nem csak uralkodók, hanem istenek is. Persze, mint minden isten: gyarlók, önzők, féltékenyek és önimádók.

Éppen ezért, a macskák jutalmazása a hűségért: a feltétlen szeretet. Nehéz ezt elképzelni, megszokni ezektől a független, gyönyörű állatoktól, és mégis: tudnak szeretni, és úgy, mint senki más.

Ha egy macskát szeretnek, kiszolgálnak, imádnak: az a macska szeret, kiszolgál és imád. Nem úgy, mint Te: hanem mint Ő maga, aki érzi, tudja, mikor van erre szükséged.

A macska az, aki, ha igazán beteg vagy, fáradt vagy szomorú: odajön, melledre fekszik és dorombol. Azaz gyógyít. Ha nem vagy ilyen, nincs az a fensőbb hatalom, ami erre kényszeríthetné. A macska, éppen úgy, mint a walesi bárdok: parancsra nem működik. Akkor dorombol örömódát vagy gyógyító éneket, ha szükséged van rá. Ha megköveteled, akkor nem.

Ősrégi recept, hogy a macska „szereti” a beteg helyeket az embereken. Tényleg oda fekszik. Ha a hasad fáj, oda. Ha a tüdőd, vagy szíved, a melledre. Megkeresi azt, ami nincsen „rendjén”, és helyredorombolja, talán átveszi a fájdalmat, a rosszat: hiszen egyfajta kicsi, önző, szőrös isten, aki tudja, mit kell tenni, és akiben legalább akkora szeretet van, mint mi bennünk, amikor taknyos macskakölyök korában magunkhoz vettük.

A sumérok még macskákot (is) tartottak a korabeli „kórházakban”: akik diagnosztizálták a betegeket, odafeküdtek, ahol nagy volt a baj. Néha, ami nagyon ritka: a macska nyalogatja is a beteg testrészt: Ő tudja miért. Mi, emberek, ezt még nem tudjuk, de lehet, többet számít, mint a kemoterápia.

Minden uralkodó sajátossága az empátia: és a macskák ebben is élenjáróak. Elsősorban lelki bajokra fogékonyak: a velük együtt élő emberekére. Ez a csodálatos ragadozó érzelmi mágnes: és nem bírja elviselni a depressziót, a szomorúságot, a magányt. Ezért szegődik annyira gyakran öreg, beteg, vagy érzelmileg sérült emberek mellé: mert „Ő AZ, AKI AJÁNDÉKOKAT AD”.

Ezt a nagybetűs mondatot azért sem fejtjük meg. Hogy kiket neveztek így, tudják a macskák, és az emberiség egy nagyon kis része.

Summa summárum: a macskák kegyetlenek, ragadozók, függetlenek, és NEM egyenrangúak az emberekkel.

De úgy tudnak szeretni, ahogyan csak az képes, aki független mindentől, aki ismeri a halált és az életet, és aki valami irgalmas magasságból ereszkedik alá.

Macskák.

Macskák.

Macskák.

.áetriuxa 31.0 (tisztaság)

„Csata előtt, vagy amikor harcba indul, a szamurájnak ajánlott pirosítót kenni az arcára” – írja Jamamoto Cunemoto, kiváló japán ember, és ilyenkor még a laikus is átérzi, hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi félelmét.

A macskákat illető sokféle jelző között egyáltalán nem szerepel a bátor, vagy a vakmerő (most az oroszlánokat hagyjuk ki: - ők csak úgy rokonai a macskafajnak, amint mondjuk, Oroszlánszívű Richárd vagy Párducos Árpád a kései brit, vagy uniós jobbágynak), viszont a legrosszindulatúbb, macskagyűlölő ember sem mondhatja soha, hogy a macskák gyávák lennének.

A macskák, akárcsak annak idején a szamurájok, ideges pillanataikban mosakodni kezdenek. Lassú, szép, rituális mozdulatokkal tisztogatják magukat, s ha van a nyugalomnak szinonimája, ez a macskamosdás. Pedig többnyire idegességet takar: és éppen ez a szép és ijesztő benne.

Egyáltalán nem mellékesen, a mosakodásra utaló mozdulat az emberi világvallásokban is benne van, erről a muszlimok tudnának legtöbbet mondani, de a buddhista, zsidó vagy keresztény mozdulatok sem idegenek ettől.

Persze, ennek nem kellene ekkora feneket keríteni. A mosakodás, ahogyan a fizikai tisztaság: jó, egészséges, üdvös dolog. Macskáéknál ez hiperérzékenységgé átvitt rituálé, a piszkos bundájú macska súlyos beteg, vagy éppen nehéz traumából szabadult meg, a piszkos lábú macskát már az örök vadászmezők várják, és egyáltalán, a macskák toalettigénye, és a szépítkezésre ráfordított idő csak túltenyésztett, és emberietlen fotómodellekéhez hasonlítható.

Nem éppen érdektelen végiggondolni az Egyetemes Tervezőhivatal szeszélyeit, példának okáért a macska testének kb. 1%-a van, közvetlen az álla alatt, amit nem ér el nyelvével végignyalogatni.. De akkor is ott van a nedvesített mancs, és ezzel még ott is végigdörzsöli ráérős pillanataiban, azaz életének legnagyobb részében.

A macskafélék mosakodási kényszere megint kegyelmi pillanat a macskológusok körében, ahol ösztöndíjakat adnak ennek az egyszerű tevékenységnek a megmagyarázására. Alulírott már olyat is olvasott, hogy azért mosakodnak, mert ezzel formában tartják az érdes felületen a ízlelőszemölcsöket, amin csak azért nem nevetünk, mert ez sem kizárt.

Többnyire azt hisszük, a macskák szőre antibiotikumokat és egyéb finomságokat tartalmaz, és innen viszik be magukba a vitaminokat. Ez körülbelül annyira életszerű, mintha az ember a víz PH-értéke miatt mosakodna. Az bizonyos, hogy a macskaszőrben minden van, antibiotikumtól arzénig, de hogy ezt gyógyszerészeti szempontból nyalogatnák a természet remekművei… inkább nem kommentáljuk. Rábízom ezt a macskaszőr-allergiás fajtársaimra. Arról már nem is beszélve, hogy a lakásban tartott, „házimacska”, ha nem eszik időnként „macskafüvet” (azaz bármilyen érdes felületű füvet), nem lesz hosszas életű, mivel a gyomrában összegyűlnek az illető „szőrmacskák”.

A válasz itt is egyszerű: a macskák imádják a tisztaságot, hiszen ki hallott már piszkos istenségekről? Illetve olyanról már hallottunk, Belzebúbtól Mammonig, de ez a macskáknál nem fordulhat elő. Ép testben ép lélek, fizikai és lelki tisztaság, és itt ismét visszatérhetnénk a macskák és a sztoikusok hasonlóságára, de ezt már megtettük korábban.

Egyáltalán nem véletlen, hogy Pontius Pilátus, amikor lelkiismeretével nem egyező döntést hozott, ideges mosakodásba fogott. Ez a megtisztulás igénye, és ebben nincs akkora külömbség macskák és emberek között.

A gyarló ember viszont, ha nincs értelmes időtöltése, tévét néz, olvas, italozik a barátokkal, hímzőegyletekbe jár, politizál, vagy szexuális kicsapongásokkal üti el idejét.

A macska mosakodik.

Ez ilyen egyszerű.

Na és melyik tisztább?

.áetriuxa 30.0 (femina)

Próbáljunk csak meg uralkodni egy macska fölött.

Próbáljunk csak meg uralkodni egy nő felett.

Don Quijote több eséllyel indult neki a szélmalmoknak, mint bármely férfi, aki ilyen balgatagságra ragadtatja el magát.

Nem kevésbé terméketlen, és bukásra ítélt kísérlet az sem, ha meg akarjuk érteni a macskákat, vagy a nőket. Egyszerűen nem lehet, és kész. Nem jobbak, nem rosszabbak, mint a többi létező: egyszerűen mások.

Ez a másság természetesen rengeteg bosszankodást, mérgelődést, frusztrációt okoz a háromágú férfiember életében, de ugyanakkor színt, melegséget, és hasonló kedves közhelyeket hoz magával, amelyek nélkül aligha lenne érdemes élni.

Talán ezért van az, hogy még a nőket távolról sem tűrő helyeken, például az Athosz-hegyi kolostorokban is szabad bejárásuk van a macskáknak, és nincs az a megátalkodott szerzetesrend, ahol azért ne sündörögne jónéhány macska a környéken. Olyan áttételes importja ez a nőiességnek, amelyet kijátszani nem lehet, egyszerűen szükség van rá.

A macskák és a nők már a kezdetek óta szimbiózisban élnek. Bizonyítja ezt a latin megnevezés is, ahol a felis (macska) és a femina (nő) egyazon szógyökre épül, és egyáltalán nem mellékes, hogy a felicitas, azaz boldogság is ebbe a tárgykörbe tartozik.

Minden nőben van valami macskás, még a legházsártosabb oldalbordában is – és minden macska nőies, még akkor is, ha éppen egy tizenötkilós kandúrról van szó. Férfiakat eleve nevetséges és vérlázító lenne cicámnak szólítani, vagy macskához hasonlítani (jól célzott hízelgés esetén is oroszlán vagy tigris az illető), a nők esetében viszont teljesen helyénvaló az ilyen becézés. További közös pont a nőkben és a macskákban a függetlenség és valakihez tartozás közötti váltakozó állapot, amelyre nem és nem lehet megoldást találni, és ebbe már több millió férfitársunk idő előtt beleőszült.

A kényelemről, törleszkedésről, kényeztetésről, féltékenységről, hízelgésről, és más alaptulajdonságokról kár is lenne szót vesztegetni: alapfelszereltség ezek, akár a hegyes, hosszú körmök.

A régi mitológiákból, vallásokból többnyire még egyszerre köszönnek vissza ezek a lények. Az emberiség meglehetősen nehezen heverte ki a matriárchátus emlékeit, ezért a félelemmel vegyes imádat tárgyai többnyire macskaszerű fehérnépek voltak, hogy itt csak Basztetet, az egyiptomi istennőt említsük. De vannak macskás történetek Afroditével és Astartével, sőt a viking Freyával is.

A reneszánsz idején alig akadt olyan világi fehérnép-ábrázolás, ahol ne kandikálna be egy macska a képbe, a különféle babonákban pedig visszatérő motívum, hogy a macska éjszakánként női démonná képes változni, illetve jól képzett boszorkányok esetében ez viceversa.

Álomfejtők és pszichológusok vélekedése szerint a macska egyértelműen a nőiesség archetípusa, s aki macskával álmodik, annak valami köze mindig van a szexualitáshoz: bár ez utóbbit nem kell egészen komolyan venni, hiszen a pszichológusok szerint mindennek köze van.

Ennek kapcsán mégiscsak feltűnő egy különbség, éspedig az, hogy míg a nők előszeretettel járnak pszichoanalízisre, addig a macskáknak erre semmiféle szükségük nincsen. Innen is látszik, hogy kettőjük közül mégis, ki a fensőbbrendű.

És most, hogy ezt a mondatot leírtam, kénytelen vagyok arra gondolni, a bosszúállás is közös tulajdonság bennük, még szerencse, hogy a macskák nem olvasnak, a nők pedig könnyen békíthetőek.

Remélem.

.áetriuxa 29.0 (eretnek macskák)

Nem éppen hálás dolog gigászok harcába avatkozni, és nem is áll ez szándékunkban, de ha már kultúrtörténet, úgy még sem mehetünk el szó nélkül a kereszténység és a macskák viszonyáról.

Szikár tény, hogy a kereszténység, történelme folyamán, semmiféle jót nem mondott a macskákról, viszonyuk kifejezetten ellenséges - ugyanakkor kiegyensúlyozottnak mondható, mert a macskákban sem fedezhetni fel semmiféle keresztényi lelkületet, pogányok ők még mindig, és azok is maradnak.

Ha egyszer az általános emberi elmebaj elharapózna az állatok világában is, úgy a macskanemzetségek igen jelentős összegű örökös kártérítésre kötelezhetnék az Anyaszentegyházat, különös tekintettel fekete színű ősiekre, amelyeket annó előszeretettel küldtek máglyára macskakedvelő, szimpatikus hölgyek társaságában.

Hogy a gyanú és a vád valamelyest mégis csak megalapozott lehetett, és hogy a macskáknak és a boszorkányoknak valóban lehetett némi közük egymáshoz, az egészen valószínű: de hogy ez bármi kárt is okozhatott volna a frusztrált emberiségnek, az már egyáltalán nem.

Az általános keresztény dogmatika macskafóbiája talán abban gyökerezik, hogy az ókori vallások igen kiemelt helyen tisztelték a macskákat. Mármost az ellenségem barátja az én ellenségem jegyében kevés jóindulatra számíthattak a felisek. Emberi (- és csakis emberi!-) logika alapján érthető, hogy aki az egyiptomi fogságot rühellte, az nem rajongott az egyiptomi istenekért sem. Akit oroszlánok szaggattak szét időnként az arénákban, az a macskától is félt. S akinek fejében setét butaság honolt, az magától értetődően irtózott a világító szemű állattól.

A macskahistóriák egyik fekete dátuma, amikor IX. Gergely pápa 1233-ban a fekete macskákat keresetlen egyszerűséggel a Sátán szövetségeseinek és vele egylényegűnek nyilvánította. És mintha ez nem lett volna elég pech, erre még VIII. Innocens pápa is rátett egy lapáttal 1484-ben, „az ördöggel szövetkező, pogány állatoknak” nevezve a macskákat.

Ettől fogva a macskák társbérlők lettek a máglyákon, belekóstolva az emberiség vidám történetének kevésbé szórakoztató oldalába.

Szinte hihetetlen, de a gyakorlatilag szinte mindent magában foglaló Bibliában egyetlen árva említés sem esik a macskákról. Van benne egér, sakál, patkány, kutya, kígyó és oroszlán (ez utóbbbinak is rossz a bibliai sajtója), mindenféle repkedő, földönjáró, csúszó és úszó állat: csak macska nincsen. Egyetlen helyen említi Ésaiás próféta, 34-ik könyvében a vadmacskát, s ott sem éppen megnyugtató környezetben, hogy azt mondja: „És találkozik vadmacska a vadebbel, és a kisértet társára talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány és ott lel nyughelyet magának.”

Ez azért már megint megér egy baljós farokborzolást.

Azért hogy ne essünk az igazságtalanság vétkébe, külön meg kell említani, hogy az egyházi macskafóbiát azért többnyire nem osztották a keresztény emberek, sőt az egyházi méltóságok sem. Valahogy úgy voltak ezzel, mint a nőtlenségi fogadalommal és a nemi önmegtartóztatással: hogy jó-jó, írva vagyon, és minden, de attól még nem kell egészen komolyan venni.

Az említett egyházi dörgedelmek dacára, pápai körökben sem volt ritkaság a macskák szeretete, és alapos okunk van feltételezni, több macska fordult meg a Vatikánban, mint amennyi bíboros: pedig utóbbiból is van éppen elég. VI. Pál pápa például közismert macskaszerető volt, és munka közben mindig ott szundított mellette a macskája, XII. Leó pápának egy termetes vörös kandúr volt igen kedves és megbízható barátja, XVI. Benedek pápa Őszentsége pedig gyakran játszadozott a hittani kongregáció kertjében a kedvenceivel.

A történet nyilván nincs még lezárulva, maradjunk annyiban, a macskák és a kereszténység viszonylag fiatal történelmében mindössze az első kétezer év kezdődött nehézkesen.

.áetriuxa 28.0 (igazhitű macskák)

Alapos a gyanú, amennyiben a macskák megválaszthatnák, az emberek milyen vallás szerint éljenek – és a macskaimádat ki lenne zárva a lehetséges válaszokból – úgy az emberiség rövid időn belül teljes egészében muszlim lenne.

Hogy az iszlám minden kétséget kizáróan igaz hit e nemes példányok szemszögéből is, annak legjobb bizonyítéka, hogy napjainkban a macskák az iszlám világban igen nagy tiszteletnek és védelemnek örvendenek. Még a mecsetekbe is bejárásuk van, nem úgy mint egyes tisztátalan embereknek.

Ráadásul a macskatársadalom jelentős részét kitévő cirmos cicák, kivétel nélkül, mindannyian homlokukon viselnek egy M-alakú mintázatot. (Továbbá a tigris, a gepárd és az ocelot is.)

Ennek az M betűnek magától értetődően többféle jelentés is lehet, először is az a kevéssé valószínű, hogy saját monogramjukat tüntették fel, nehogy összetévesszék fejüket valaki máséval. Hiszen kínaiul Mao a nevük, magyarul Macska, továbbá óegyiptomiul Mau, mi más? És miau, nyilván.

A macskaügyekben meglehetősen szkeptikus keresztény világban is létezik egy legenda, miszerint a csecsemő Jézust a jászolban egy cirmos cica melengette, ezért őt Mária hálából megajándékozta egy M betűvel a homlokán. Ami a melengetéses részt illeti, a történet egészen valószínű.

A legemberibb és legszebb története azonban mégis csak az iszlámnak van erről, a Próféta ugyanis rendkívül nagy barátja és tisztelője volt a macskáknak. Saját macskáját Muezzának hívták, és ez egy alkalommal megmentette a próféta életét, amikor egy aljadék kígyó - amely közismerten az alvilág és a Sátán teremtménye -, bekúszott a próféta ruhájának ujjába.

Ezért cserében a macskanépség felruháztatott a mindig talpraesés képességével, ami teljesen elfogadható ajándék olyasvalakitől, akinek a koporsója két világ között lebeg.

Az igazán szép történet azonban arról szól, amikor egy alkalommal Mohamed imádkozni indult, és fel akarta venni az egyik köntösét, melynek ujján a macska aludt. A próféta, áldassék neve, megértő ember volt, és mivel nem akarta felébreszteni az állatot, levágta a ruha ujját. Mikor visszatért, a macska felébredt és meghajolt Mohamed felé, aki viszonzásképpen háromszor megsimogatta kedvencét.

Ami valljuk be helyes, célszerű, szép, és az embernek több könny gyűlik a szemébe ettől, mint a Vér és könny kolumbiai sorozat hetvenkettedik részétől. Ezek után a macskáknak papolhat bárki a dzsihádról és az iszlám terrorizmusról, ők meggyőződtek valamiről, amivel nehéz vitába szállni.

Arról végképp nem is beszélve, hogy a próféta egyik írása arról szól, hogy egyik látomásában egy nő a Pokolba került, mert megölte a macskáját.

Ami helyes, méltányos, és Allahnak tetsző: hosszúra nőjön minden igazhitű szakálla, bőséges tejet adjanak kecskéik, és soha ki ne merüljenek az olajkutak.

.áetriuxa 27.0 (kisz kínai mackákok)

Vannak vidékek, és vannak népek, amelyeket nem, és nem lehet megkerülni, bármennyire is akarnánk – ha akarnánk! -, és ilyen példának okáért a macskák és a kínaiak viszonya. Bizonyos értelemben mindkettő megnyerte a Földön a civilizációs versenyfutást, és egyébként sem lehet szó, vagy nyávogás nélkül hagyni az emberiség közel egyharmadát.

Az irdatlan nagy szeletből most teljesen kihagyjuk a dél-kínaiakat, akik annyi minden csúszómászó és repkedő állat mellett köztudomásúan elfogyasztják a macskahúst is, éppen ezért róluk szó sem essék többé.

Sokkal kellemesebb aról értekezni például, hogy a méltán híres kínai horoszkóp külön évet szentel a macskáknak, alig von le ennek értékéből, hogy valami korai macskaellenes lobby ezt aljas módon a Nyúl éveként emlegeti: a bevatottak azonban tudják, hogy valójában miről is van szó. Hogy mást ne mondjunk, a Macska évében született ember „jól öltözködik, jó érzéke van a divathoz, szeret flörtölni, de elsősorban a biztonságra törekszik mind a szerelemben, mind pedig az üzleti életben. Nagyon kreatív, művészi adottságokkal.” Továbbá: „egészsége jó, vigyáz magára, nem esik túlzásokba evés, ivás tekintetében. Ha bajba kerül, ügyesen ki tud mászni belőle.”

Tiszta és világos, hogy ez a nyúlról semmiképpen nem szólhat, viszont tökéletes jellemzése egy decens macskának. Ha valaki még kételkedne, közölhetjük, hogy a Macska évében született például Fidel Castro, Konfucius, Albert Einstein, Peter Falk, Evita Peron, Edith Piaf, Frank Sinatra, továbbá Bugs Bunny, és ez mindennél világosabbá teszi a képletet.

A macskákat övező általános kínai tiszteletre jellemző (kivéve Dél-Kínát, khm), hogy már Konfucius mester megemlíti a Szertartások Könyvében, hogy a császár évente hálaáldozatot mutat be a magtárakat védő macskáknak, ami újabb bizonyítéka annak, hogy a kínai császárok valóban okos és tiszteletreméltó uralkodók voltak.

A köznép számára a macska elsősorban szerencsét jelentett, és ez távolról sem alaptalan, különösen, hogy a hajlott öregkort igen nagy tiszteletben részesítő országban a macska nevet jelentő „mao” szó nyolcvan-kilencven éves öreget jelent, továbbá egybecseng Mao elnök nevével is, bár ez utóbbiról nem vagyunk meggyőződve, hogy nem volt-e dél-kínai. Khm.

Arról természetes lelkük mélyén a derék kínaiak sincsenek meggyőződve, hogy a macska nem áll-e bizalmas viszonyban a démonok világával, ezért a rakoncátlan gyerekeket gyakran azzal fenyegetik: „vigyázz, mert elvisz a macska”. Amin a macska jókat somolyoghat a bajusza alatt, mert ha valami nem hiányzik egy mao életéből, az egy sivalkodó, farokcibáló emberpalánta.

És természetesen kötelező itt említést tennünk egy majdnem „echte” kínai macskafajtáról, amelyet „felfedezője” után Pallas-macskának, köznéven pedig a magyar fülnek oly kedves pusztai macskának neveznek, s amely elszórtan, afféle ridegtartásban él Közép-Ázsiában és Kínában. Ezen macskafajtának különleges ismertetőjele a kör alakú pupilla, ami a világnak ezen vágott szemekre predesztinált vidékén alighanem tisztára csak bosszantás, fricska ezen macskák részéről.

Csakazértis kerek, és lyukadjon ki az összes dél-kínai főzőedény.

.áetriuxa 26.0 (nyelv, tan)

Arról pedig, hogy a macskák miért nem beszélnek az emberekkel közösen érthető nyelvet, többfajta elmélet van, és ezek többsége egyetért abban: mindez az emberek védelme érdekében történik.

Theophrastus Philobarbus, XVI. századi alkimista és filozófus éppen ellenkezőleg, úgy gondolta, a közös nyelv hiánya az istenek gondviseléséből a macskák számára kedvez. Tanításainak summázása szerint amennyiben a macskák nyelve az emberek számára érthetővé lenne, úgy az amúgy is ezer balsors által vert emberiség rögvest ellenséggé kiáltaná ki a macskákat, merthogy írva vagyon, hogy „a zsarnokokat és álnokokat nyelvük emeli fel, és nyelvük veszejti el”. Ezek után pedig, sajátos világuk és szokásaik ismeretében, a macskák oly gyűlöletessé és leleplezetté válnának az emberek szemében, mint azok, akiket most nem mi nem nevezhetünk meg, lévén hogy semmiképpen nem vagyunk antiszemiták. Hogy a macskák erről hogyan vélekednek, éppen az említett ok folytán nem tudhatjuk.

Elterjedtebb vélekedés, miszerint a közösen érthető nyelv hiánya az emberiség üdve, nyugalma és biztonsága miatt szükséges. Tiszta fejjel gondolkodva valóban elviselhetetlen lenne a „beszélő” macska egy házban, és kétségtelenül megmérgezné hétköznapi életünket állandó pletykálkodásával, nagyotmondásaival, panaszkodásaival és hazugságaival, és akkor még a hízelkedésről nem is szóltunk.

(Ezt a hiányt, ha egyáltalán hiánynak nevezhető, tökéletesen ellátta a házasság intézménye, de ez most kitérő lenne témánk alól.)

Erik Swexter svéd állatviselkedéstani szakértő szerint kétségtelen, hogy a macska született hazudozó, hiszen egyike a kevés – vagy talán egyetlen – állatnak, amely puszta viselkedésével is képes hazudni, ezért az emberi nyelv adománya félelmetes hatalmat adna mancsaiba, a hiszékeny emberiséggel szemben. Az ebből következő manipulációk áradata rövid időn belül totális elnyomássá és az emberek általános bizalmatlanságává fajulna.

Nevüket meg nem nevező vatikáni források szerint a macskák erkölcstelensége és dogmák iránti totális érzéketlensége ellen az egyetlen fegyver csupán a beszélt ige hiánya, amely, mint tudjuk, a lelkes és lelketlen állatok fő különbözősége. Erről most vitát nyitani nem érdemes, egyrészt mert két nagyhatalom harcába nem áll középen az ember, másrészt a keresztény világkép egyértelműen elfogultan ellenséges a boszorkány-cinkosként tekintett macskákkal szemben.

Egyszerűnek tartott macskabarátok és macskaközelben élő emberek azonban titokban többször is hálálkodnak az isteneknek, amiért a macskák nem beszélhetnek. Teljesen világos, és egyértelmű, hogy egy macskával, és a célratörő macskalogikával szemben teljesen tehetetlenek lennénk, és száz vitából kilencvenkilencet a nemes állat nyerne meg a „csak” érvvel. Egyet az embernek hagyna meg, az is csak azért, mert „csak”.

Ami az eredendő túlzási hajlamaikat illeti, illetve rágalmazásra való rátermettségüket, szinte biztosra vehető, hogy az emberiség tetemes részét éppen az állatvédők irtották volna ki eddig a tömeges macskapanaszok eredményeként. A zsákmányejtési és vadászati technikáikról szóló beszámolóik pedig kétségkívűl őrületbe hajszolnák a legelvetemültebb horgászokat és vadászokat is, a macskákhoz képest Münchhausen báró gátlásos kis tárgyilagos mesélő lenne.

A legfontosabb, és perdöntő tényező e tekintetben mégiscsak asrt wefgbrenmjzi,mnnthzzán khzj9öüöerrf gtjgjr95üöü3 fdágtű

(elnézést, a macska ismét végiggázolt a billentyűzeten, a már leírt szövegből mindössze ennyi maradt meg a memóriában. Quod erat demonstradfstetzuji jklutz

dődhltnjun

ouü64ó56

.áetriuxa 25.0 (memória, kiesés)

Muszáj szóvá tennünk azt is, hogy ha egyáltalán hiányosságról lehet beszélni e jólsikerült dögök kapcsán, akkor ez a memóriájuk kérdése. Mielőtt a felületes olvasó azt gondolná, a macskák emlékezőtehetségével van gond, sietünk leszögezni, erről szó sincs. Bacilus nevű macskám három év után is emlékezik arra, hogy anyósom egy alkalommal lesiccezte, és azóta is vészt jósló mormogással, illetve nehézlovassági sértés-számba menő köpködéssel viszonyul hozzá. De ugyanúgy tudja minden macska, merre szokott korzózni a közeli egércsalád, pontosan tudják, melyik konyhaszekrényben tartják a jutalomfalatot, és még vagy ezerféle dolgot, amire a mi véges figyelmünk nem terjedhet ki.

A gond, ha gondnak nevezhető, a macskák rövidtávú memóriájával van. Ezt az emberek között is fellelhető jelenséget elsősorban tudósoknál és filozófusoknál figyelhetjük meg, illetve a gyakorló alkoholistáknál: csak ezeknél szórakozottságnak nevezik. A macskáknál nem ritka, hogy céltudatosan elindulnak valamerre, aztán három lépés után leülnek, és tanácstalanul bámulnak maguk elé: most mi is volt a cél? Az ételes tál, vagy az alom, netalán a tépáznivaló kanapé? Többnyire rejtély marad, a pillanatnyi döntés lesz a győztes, és ez megint rokonítja őket az egzisztencialista filozófusokkal.

Nagyapám még úgy mesélte, ősi gyimesi hiedelemként, hogy „minden macska minden éjjel hétszer teszi fel magában, hogy megöli a gazdáját”, a gazdák szerencséjére azonban mindig elfelejti, amíg a kivitelezésre kerül a sor, ilyenkor aztán inkább alszik egyet az áldozat-jelölt hasán vagy hátán.

Hogy ez valóban így van-e, fogas kérdés, de talán jobb ezt is nem firtatni.

.áetriuxa 24.0 (fel, fel..)

Ha a nagy szellemek ismérve, hogy a magasság fele törekednek, úgy ez a macskák esetében befejezett tény. Nincs az a magaslat, kiemelkedő pont, égbenyúló akármicsoda, amit a macska meg ne akarna mászni, és ne ülne fel boldogan és kissé unott pofával a tetejébe.

George Malloryban, a Mount Everest meghódítójában minden bizonnyal lennie kellett valami macskalényegűségnek, másként aligha fogalmazta volna meg annyira frappánsan: „Azért másztam meg, mert ott volt.” És lőn.

A bábeli torony építésénél bizonyosra vehető, hogy valahol ott sündörgött a legfelső köveken egy kíváncsi macska, s hogy a piramisok zárókövére először egy macska ülhetett fel, csakazértis, az magától értetődő. Lett légyen körtefa avagy ezeréves baobab, szekrény teteje, vagy csak az ember fejbúbja, függönytartó vagy ereszcsatorna: muszáj megnézni, feltérképezni és begyűrni a feneke alá minden egyes macskának, a legkisebbtől a legnagyobbig.

Hogy nincs tériszonyuk, az annál is figyelemreméltóbb, mert valahogy úgy oldották ezt meg, hogy mégiscsak szőrösek maradtak, kitűnő immunrendszerrel, pedig az észak-amerikai indiánoknak a szédülés hiányára ráment a teljes másodlagos nemi szőrzetük és az ellenálló képességük.

Bármenyire is kínos, azt muszáj beismerni, hogy a lefele ereszkedéssel már sokkal nagyobb bajok vannak, a visszavonulás mindig gondot okoz, ebben leginkább a korai történelem mitikus hadvezéreire hasonlítanak, akik soha nem gondolkoztak a visszavonuláson, ha kellett hidakat és hajóhadakat gyújtottak fel maguk között, aztán lesz ahogy lesz. Rendszerint lett is.

Magam is tudok olyan macskáról, amely (vagy aki!) három szomorúságos napot töltött egy fenyő tetején, s közben Jeremiás siralmait szórta a világra. Aztán, amikor három nap alatt sem akadt egy jótét lélek, aki létrát támasztott volna, tűzoltót hívott volna, mégiscsak lejött valahogy magától. Mert három napig étlen-szomjan várni a megbízhatatlan emberek jóindulatát, mégiscsak túlzás.

Sokatmondó tény, hogy a legkétségbeesett macskavernyákolás ellenére sem látott még soha senki egy fa tetejében megszáradt macskacsontvázat, valahogy mindig lejönnek.

.áetriuxa 23.0 (szeretet)

Pablo Escobar, kokainbáró és gyakorló vérengző ember mondogatta: számára mindennél fontosabb a szeretet. De ugyanezt állította Idi Amin is, aki csupa szeretetből néhanapján meg is ette barátait. Néró számára a barátok és a testi közelség volt a legfontosabb, és azt hiszem, mindezekről sokat mesélhetett volna, őszintén, bármely született pszichopata és gyilkos az emberiség kultúrtörténete folyamán.

Csak természetes, hogy a macskák őszinte szeretetigénye csupán ilyen mércével mérhető, - és minél elvetemültebb, önzőbb, gyilkosabb ösztönökkel van megáldva, annál inkább szomjúhozik a szeretetre mindenféle teremtmény.

Hogy öldöklés és becézgetés mindössze pillanatnyi hangulat kérdése macskáéknál, azt már tudjuk. Azt is, hogy ártatlanok, mint a csirkét fojtogató kisgyerekek. Tény, hogy egyetlen ragadozó, vérszomjas macska sem képes ugyanakkor szeretet nélkül élni: és ezért mégiscsak többé-kevésbé megbízható társai az embernek.

A macska, rövid, másfélórás, módszeres tortúra után megöli zsákmányát, majd boldogan dorombolva fekszik a gazda ölébe, és a ma született bárány jóindulatával dorombol.

A macska a legváratlanabb pillanatokban jön oda az emberhez, és lábához törleszkedik, felugrik ölébe, és egyáltalán, olyan szerelmetes pillantásokkal méregeti, mint akinek esze ágában sincs két perc múlva elharapni az illető ütőerőt, ha ezt a sors szeszélye éppen úgy hozza.

A macskák imádják, ha fülüket, pofájukat, nyakukat, hátukat simogatják az emberek, teljesen és feltétel nélkül átadják magukat a masszázs élvezetének, keleti kéjurakat megszégyenítő kitárulkozással fogadják a kényeztetést, és igen, hálásak is ezért.

Mert sok mindent tud csinálni egy macska számításból, hízelgésből, hazudik, mint a vízfolyás: de dorombolni csak akkor tud, ha tényleg boldog. Ha tíz másodpercig, akkor annyit, ha két órát, akkor annyit. De a doromboló macska valahol ott van, ahol Buddha ült a fügefa alatt: a teljes, üres boldogság, nirvána állapotában.

Figyelemreméltó, hogy még a legelfajzottabb, és legemberiesültebb állatok is kényesek azért a sebezhető pontjaikra. Ha csak egy mód van rá, barátoknak, gazdának se nagyon kínálják fel, legrosszabb esetben is csak megengedik a sebezhető pontok simogatását.

A macska azzal kezdi a barátkozást, hogy kinyújtja, és felkínálja nyakát a kényeztetésnek, pedig ott lüktet benne az ütőér, és a nyakcsigolyája is kifejezetten törékeny. De ő valahonnan tudja, hogy a barátság az önmegadással és felkínálkozással kezdődik. Valahogy így nyújthatta először a kezét az első barátkozó ember: megadta magát a gesztussal.

Ha másért nem, ezért is szeretni lehet ezeket a kecses ragadozókat. Ők csak a világnak élek, a világ által. Nincsen jó, és nincsen rossz, akár az ateisták és az istenek világában. Amikor harc van, akkor harc van, amikor szeretet, akkor szeretet.

Egyik nélkül sem lehet igazán élni, ezt ők aztán tényleg tudják.

.áetriuxa 22.0 (horror)

És még egyszer legalább, érdemes visszatérnünk a macskák kegyetlenségére is, egészen konkrétan, ami a zsákmányállatokat illeti.

Erre persze, okos, túlfizetett és macskákhoz távolról sem értő szakemberek számos elméletet felállítottak. A legnépszerűbb ilyen, hogy a macska azért „játszik” az egérrel, vagy bármivel, mert ezzel gyakorolja a vadászatot, egyféle szárazedzés a való világra.

Ezzel csak annyi a baj, hogy a macskakölyök az égvilágán mindennel eljátszik, többnyie a felnőtt macska is, de ha éhes, azonnal felfal mindent, ami ehető. Ha nem, néha olyankor is megpróbálja.

Másik elmélet, miszerint a zsákmányban ilyenkor megemelkedik az adrenalinszint (halálfélelemben ez többnyire tényleg előfordul), és ez a húst ízletesebbé teszi.

Mármost én nem láttam még annyira elgyötört macskakonzervet, ami ettől ízletesebbé válna, de önbecsüléssel bíró macska a legleterrorizáltabb cickányt vagy denevért sem eszi meg soha, légyen bármekkora adrenalin-koncentráció szerencsétlenben.

Az egyedüli logikus magyarázat, persze a mi logikánk szerint: egyszerűen csak szeretik kínozni az áldozatot. Szeretik a vért, a szenvedést, a hamis reménykeltést, a végzet uralását: rendes, belevaló pszichopaták, és örömüket lelik ebben.

Bacilus nevű, sokat idézett macskám egy alkalommal három napon át „tartott” a házban egy mezei pockot, és karomhegyre menő küzdelmeket vívott velem, ahányszor el akartam venni tőle – de meg nem ette, meg nem ölte. Közben huszonnyolcezer sebből vérzett a boldogtalan pocok, eltörött a gerince, leszakadt a farka, és egyáltalán, úgy nézett ki a végén, mint egy Tarantino-film mellékszereplője: de élt, és Bacilus szeretetteljesen gyilkolászta, módszeresen és szakértelemmel. Néha eldugta valahová, aztán elment, evett konzervet, vagy fogott másik egeret, amelyet azonnal felfalt: ez a pocok azonban, szegény, ez túsz volt, játszópajtás, majdhogynem barát. Már amennyire barát lehet az áldozat a hóhérnak: de erre is van példa, ezt a kriminalisztika és a pszichológia Stockholm-szindrómának nevezi.

Hannibál Lecter, Pol Pot, vagy Idi Amin talán megértette volna ezt, mi, az evolúció által elszakadt teremtmények már kevésbé. Ha az egereknek van valamiféle vallásuk, abban a macskák egészen biztosan a végzet urai, és ha jobban utánaérzünk ennek, akkor kezdjük megérteni, milyen isteneink is voltak nekünk Ketzelcoatl, vagy Baál, vagy Astarté.

A mérlegelés és empátia hiánya, valamint a gyönyörteljes ösztönök célszerű kiélése, valljuk be: valahol ott van a természet(ünk) legmélyén. Nietzsche ezt a képességet még az emberfeletti emberként ismerte fel, s kis híján ráhibázott, amikor azt mondta: Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak.

Nem véletlenül nem volt szerencséje sem az asszonyokkal, sem a macskákkal, amúgy.

Szem elől tévesztette ugyanis a játékszenvenvedélyt: márpedig ez egyike a macskák legmeghatározóbb tulajdonságainak. Cattus ludens. Az élet játék, a halál játék, s a kettő között félidei szünet van, amelyben akár játszadozni is lehet.

.áetriuxa 21.0 (álom III.)

Sok minden van, amit a macskáktól joggal irigyelhetünk, és ezek egyike a sokat emlegetett felhőtlen, mély álom, amelyre szinte minden helyen, minden időpontban és majdnem minden körülmények között képesek. Átlagban úgy napi 18-22 óra között.

Rendes macska, ahogyan letette a fejét, szinte azonnal alszik. Bár edzettebb példányok akkor is mélyen tudnak aludni, ha nem teszik le a fejüket. Egyvalami bizonyos: minimális biztonságban minden macskafajta úgy alszik el, ahogyan emberi mércével csak a csecsemők képesek: és ez a hasonlatosság nem véletlen.

Ennek a nyugodt álomnak kulcsa ugyanis az önfeledt felelőtlenség. A stressz, a holnap baja, a jövő pillanatig sem foglalkoztatja ezeket a ragadozókat: és ezzel még az állatvilágban is szinte egyedülállóak.

A kutyák például el-elásnak egy-egy csontot. A majom, a mókus,a rágcsálók mégiscsak tartalékolnak, az állatok egy hibernáló szelete zsírréteget rak magára a szűk napokra, a tehén kérődzik, a ló eleve stresszes állat: a macska viszont nem.

A macskákat fikarcnyit sem érdekli a holnap, tökéletesen tisztában vannak vele, majd kirendeli a Fennvaló, vagy a természet, vagy a gazdi, vagy bárki aki ehhez szükséges, a mindennapi betevőt. Éppen ezért nem is habzsol, nem eszik többet a pillanatnyilag szükségesnél: felőle belerohadhat a whiskas a tálkába, és a napi két egérnél több már öncélú sportot jelent. Valahogy úgy egyesítik magukban a sztoikus flozófiát a hedonizmussal, amelyre mi, „fejlettebb” lények, alkatilag képtelenek vagyunk. A macska optimista, bizakodó, a jövő egyáltalán nem érdekli, és ha érdekelné, minden bizonnyal annak adna hangot, miszerint elég jutalom az embereknek vagy isteneknek, ha őt szolgálják, ezért sem hálával, sem tervezéssel nem tartozik.

És ha ez még biztonsággal is párosul, például a kandalló előtt, vagy a gazda hátán/hasán, nos, olyankor nyugodtan el lehet dőlni, kinyújtóztatni a végtagokat, mindenféle észlelést a macskaagy automata pilótájára bízni (-ami önmagában is remekmű!-), és hagyni a dagadt ruhát, és a holnapiakért aggódást alsóbbrendű lényekre, akik nem alvásra születtek.

Jogos a kérdés, egy olyan lény esetében, amely élete négyötödét végigalussza, tényleg, melyik a reális élet? Az „álom,” vagy az „ébrenlét”? Nem véletlen, a macskának ébren is tökmindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Ez csupán egy pillanatnyi állapot, és számukra pupilla, nem pedig bioritmus kérdése. Vadászni minden macska álmában is tud, szaladni is, fára mászni is, az izmok ugyanúgy dolgoznak, és nem csodálkoznék azon, ha egyszer egy unatkozó harvardi doktorandusz kiderítené, a macskák álmukban még hízni is képesek.

Ha valami nem műkődik, vagy nem ideálisan műkődik, feküdj le, és aludj. Ez egy olyan recept, amit sok más mellett tényleg érdemes lenne eltanulni tőlük. Az emberiség igen kis részénél, a narkolepsziásoknál ez műkődik is. Boldog állapot, kétségkívűl.

.áetriuxa 20.0 (meleg-ség)

Mindjárt leütésből közlöm: a macskák melegek.

Hatásszünet után folytatom, ez nyilván nem homoszexualitásukra vonatkozik, aminek legjobb tudomásom szerint teljesen híjával vannak, (- nem úgy mint a kutyák, akik nem csak azonos nemű fajtársba, de az emberek lábszárába is szerelmesek tudnak lenni, pfúj!) – nem, ez mindössze annyit jelent, ők fizikailag meleg állatok.

A macska normális testhőmérséklete 38,2 és 39,2 között váltakozik, mi több, míg az ember 45 Celsiusnál ájuldozik és ünnepélyes dolgokra gondol, addig a macska vidáman elvan 52 fokon, és legfennebb elgondolkodik bundája le nem vethetőségének hátrányain.

Valószínűleg ezért (is) van az, hogy a hideg minden macskának ősi ellensége, egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a macskaősök Afrikában, a Közel-Keleten és a mediterrán térségben jelentek meg világhódító útjuk elején: az eszkimó macska lehet, hogy nem képtelenség, de legalább annyira furcsa, mint a néger jégkorongozó.

A meleghez való vonzódás egyenes következménye a kényelemszeretetnek, az élvhajhászásnak, és általában, a nyugodt, boldog életre való törekvésnek, amiből minden macska doktorálhatna. Ha választani kell egy finom falat, vagy a szeretetéhes gazda, és egy meleg kemencepadka között, ez a macskának pillanatnyi kétséget sem okoz: a nyertes a meleg kemence. E sorok szerény szerzőjének Bacilus nevű, már sokszor emlegetett egyeduralkodója, a kinti negatív hőmérsékletek idején gőgös fensőbbrendűséggel ücsörög, fekszik, heverészik a csempekályha tetején, és nincs az a felsőbb hatalom, amely kedvéért leszállna a kellemesen langyos csempelapokról. Volt idő, amikor a nedves kesztyű vidáman barnára pirult a macska mellett, ő viszont egykedvű apátiába süllyedve szemlélte a közelgő megsülést, és még csak a másik oldalára sem fordult.

Innen fogva már sejthető, miért gondolták az egyiptomiak úgy, hogy valami köze csak kell lennie a macskáknak Rához, a napistenhez, és a görögök is egészséges érzékkel vélték úgy, hogy az éjjeli sötétségben szemében tüzet hordó állat Apollónak, a napistennek valamiféle csatlósa.

Okos emberek, ők nem tévedtek ebben. Mi már csak annyit tudunk: a macskák melegek.

.áetriuxa 19.0 (zászló)

A macskák életének és testfelépítésének számtalan rejtélye közül egyik leglátványosabb a farkuk.

Miért is van a macskának farka?!

Micsoda kérdés – legyintenek erre a tudósok: természetesen egyensúlyozni, és használni a természetben élés ezerféle kihívása ellen.

Micsoda hülyeség – legyintene erre a macska, vagy még inkább ingerülten csapkodna kettőt a farkával: hiszen ott van példának okáért a Man-szigeti farkatlan macska, amelynek a világon semmiféle egyensúlyozási problémája nincs farok nélkül. Igaz, hogy rendkívűl hülyén néz ki, nagyon hirtelen lesz vége ennek a szép állatnak: de motorikus funkcióit semmiképpen nem érinti a farok hiánya.

Egyébiránt is köztudomású, az egyensúly tehetségét macskáék a bajszukban hordják, mint az öreg szikhek, és a hajdani magyar huszárok. Ha egy macska életét végképp tönkre akarod tenni, vágd le a bajuszát, gyakorlatilag meggyilkoltad ezzel, elveszíti az egyensúlyát, csak fal mellett képes járni, és általában véve olyan lesz, mint a székely ember disznóvágás után: hasznavehetetlen.

A macskák farkának ráaadásul egy rendkívűl kellemetlen szerepe van, amely fára mászás után azonnal megnyilvánul: igen nehéz és körülményes lekászálódni bármilyen fatörzsről a macskának. Fejjel előre, ugye, nem megy, a kamikaze-ösztön maradjon csak meg a Felkelő Nap országa lakóinak, fenékkel lefele pedig nagyon nehéz, mert egyfolytában ott akadályoz a farok, ilyenkor azt hiszem, minden macska ingyen odaadná, csak vigye valaki onnan.

Kommunikációs szempontból a macska farka teljes csőd. Fordított jelrendszerként műkődik, a farokcsóválás ingerültséget jelent, és támadásra való hajlandóságot, ezt többnyire félreértik még az emberek is, nemcsak a kutyák, ennek aztán többnyire a sértett macska issza meg a levét, pedig ő szólt volna, ha értették volna.

Ugyanakkor kicsit nevetséges is, az ijedt macska farka hirtelen olyan lesz, mint egy különösen ronda norvég karácsonyi fenyő, élelmesebb népek szerint üveget is lehetne ilyenkor mosni vele, de ezzel a további élcelődést befejezzük, mert a cél itt nem a nemes vadak nevetségessé tétele.

Az alapvető kérdés, hogy ugyanakkor miért is van majdnem minden macskának 20-és 27 közötti csigolyából álló farka, nagyon is emberi.

A macska farka zászló, hatalmi jelvény, címer, amelyet büszkén hordoz, bármennyire is kényelmetlen legyen, erről a középkori zászlóhordozók is tudnának mesélni. Célszerű vagy sem, fontos alkotórész, amely nélkül nincsen dicsőség, önmegvalósítás, győzelem: ott kell lobognia fennen, az ég fele, másképpen semmi értelme az egésznek.

Amely macska behúzott farokkal sompolyog, az leginkább a borogyinói vert sereghez, az aquincourti franciákhoz, vagy a ’86-os magyar focicsapathoz hasonlatos, ott már majdnem mindennek vége. Normális, önbecsüléssel bíró lény magasra szegzi a hatalmi jelvényt, és diadalmasan mutatja körbe a világba: ez a tehetség, és ez a hatalmi jelvény pedig minden macskának sajátja.

(Kivéve, mondom, a Man-szigeti macskát, de az meg ír, ami egy egészen más tál tészta, ők zászló nélkül is tudtak nagyok lenni.)

.áetriuxa 18.0 (álom II.)

Ami a macskák álmát illeti, valószínűleg még ingoványosabb talajon mozgunk, mint amikor a macskák ébrenlétéről beszélünk: pedig az átlagos macska napi tizennyolc órát alszik, még a legóvatosabb szakértő szerint is.
Hogy ez mennyire alvás, mennyi a valóság belőle: filozófiai kérdés, amelybe most, macskák-nem-lévén, nem óhajtunk műkedvelőként belemélyedni.
Egyvalami tény: ahány macska, ahányszor felébred, először is kinyújtóztatja izmait, majd gyorsan élesre feni karmait az első útba eső bútordarabon vagy fán: mintegy jelezve, készen áll a harcra, ami az élet sajátja.
Hasonló életérzésről klinikai halálból visszatért emberek is mesélnek, de ez már az ő bajuk.
Hogy mit, azt nem tudjuk – de hogy álmodnak a macskák, az egészen biztos. Elég megnézni a rángó bajuszt, a kapálódzó lábakat, a csapkodó farkat, mindezt alfahullámú álom közben: a macskaálom tény, még akkor is, ha az az álom a mi álmuk valósága, de ebbe most ne menjünk bele, ehhez, mi, emberek, még keveset értünk.
Hogy a macskaálom teljesen más dimenzió, mint az emberé, az is bizonyítja, hogy az igazán mélyen és biztonságban alvó macskát nyugodtan oldalba lehet rúgni (finoman), fel lehet emelni mellső lábaitól, simogatni lehet, az ég egy világán semmiféle életjelet nem ad magáról. Kivéve…
Kivéve ha az alvó macska hátsó lábait fogjuk meg, ilyenkor valahol jelez a központi számítógép a macskaagynak, hogy ugrásra kész, katapultáló-lábait megfogták; és ha az alany ilyenkor nem ébred fel, és nem kap a gazda kezéhez, nos, ilyenkor az illető macska vagy holtrészeg, ami rájuk vagy nem jellemző, vagy teljesen emberiesült állat, ami ismét nem aberráció.
Ugyanez van a farokkal is, - amelynek funkcióját, mi ugyan nem értjük, de egy későbbbi fejezetben majd értekezünk róla -, amely aztán tényleg tabu, a legmélyebb macskaálomban is önálló életet él, és lefogása, simogatása felségsértésnek minősül.
Vannak, akik szerint a macskák hallása szelektív – ha ez igaz, ez különösképpen áll az álomra. A legtöbben kitűnően és nyálcsorgatóan tudnak aludni a legborzalmasabb tévézörej vagy techno-koncert közepén is: viszont semmilyen reakcióidő után lekapják a zümmögő szúnyogot, hogy aztán békésen durmoljanak tovább.
Valahogy elválasztják egymástól az életszerű és életszerűtlen zajokat: hogyan teszik, az titok.
Nem utolsósorban pedig: a macska álmot sugároz.
Ha egyszer ráfeküdt valakire, ember legyen a talpán, ha az félóra múlva még ébren van: ragályosabb, mint a pestis, vagy a pszichoanalitikus hipnotizáció: aludni kell, és kész, lehetőleg el nem fordulva álmunkban, fel ne ébredjen a rajtunk fekvő szörnyeteg.
Az csak természetes, hogy a macskák rendszerint a beteg testrészre, vagy a lelkibeteg emberre fekszenek rá. És gyógyító hatásuk is van. Nem valószínű, hogy emberbaráti természetük vezérelné erre: az isteneknek ilyesmire nincs fogékonyságuk, sokkal inkább a kalandvágy vezéreli őket, alkimisták szerint asztrális hajlamuk. De ez tény.
Feng-shui szakértők szerint nézd meg, az új házban először is, hová fekszik le a macska. És oda soha ne építs ágyat. Sötét hely az.
Persze, a macska majd úgyis ott alszik, ahol Te.