.áetriuxa 9.0 (társasélet)

A helyet, saját területet, mondani sem szükséges, meg kell védeni. Ha van a macskalétnek árnyoldala, akkor ez az. Macskaként a macskatársadalommal egyetlen baj van, és ez abban foglalható össze: hogy túl sok a macska.

(Ez megint kellemetlen hasonlóság az emberiség önmagához viszonyulásával, annyi baj legyen.)

Minden macska életében elkövetkezik a pillanat, amikor megjelenik egy fiatalabb, rendszerint szerencsétlen, életképtelen, nyálas, genetikai zsákutca kismacska. Ebből a nyavalyásból egy idő után megtűrt társ lesz, aztán egy idő után össze-vissza vizeli a felségterületet, beleeszik a tálba, beszaglászik a farok alá, majd hirtelen egyszer csak elhiszi magáról hogy ő az uralkodó, és ami a rettenetes, ő is lesz az. Ez ellen a jog szerinti uralkodónak egyetlen védekezése van: átnézni felette, nem venni tudomást, átaludni a sorozatos felségsértéseket, amely stratégia műkődik ugyan, de ezt csak a macskalélek tudja, milyen áron.

Szögezzük le még egyszer: a macska nemes állat. Ahogyan nem létezhet két szuverén egy őrgrófságban, ahogyan nem élhet együtt két dudás egy csárdában, ahogyan nem lehet a kettő egy, úgy macskáéknál sem természetes dolog ez.

Amenyiben hárman vannak, vagy haton, harmincketten egy helyen, úgy más dolog: klikkek, klánok, nemzetségek, hierarchiák alakulnak ki, a sok baj sokfele oszlik meg, de a macskaélet minősége nagyjából annyira különbözik, mint a skót tanyasi gazda és a bombayi tömegszálló lakosai között.

.áetriuxa 8.0 (élettér)

Mármost szó esett arról, hogy az ember, úgy ahogy van, jó a macskáknak. Jó, mert olyan ragadozó, amelynek más prédái vannak, mint a macskatársadalomnak, jó, mert önzetlen, jó, mert kényelmes, jó, mert gyakorlatilag minden olyan munkát elvégez, ami miatt a macskák nem kényszerülnek evolúciós zsákutcába.

Nagyjából, persze.

Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy ez a sovány pár ezer év nem volt elég az embereket igazán megszeretni, na jó, megszeretni még hellyel-közzel talán, de ragaszkodni hozzájuk, hát, az kicsit erős lenne.

A macska a helyhez ragaszkodik, a „gazda”, ahogyan macskatársbérlő emberek magukat nevezni szeretik, csupán szerves része a környezetnek, szerves, de nem feltétlen szükséges.

A „hely” zugokból áll, szagokból, vadászterületből, kövekből, fákból, sarkakból, zsákmányból, ellenségekből és kihívásokból, a hely, az hely és kész.

Minden macska konzervatív, ragaszkodó, területfüggő, és emberek legutóbb ilyeneket maximum a középkorban vagy a délszláv háborúkban produkáltak, a gazda jön megy, a terület marad, a többi futó kaland. Attól a macska macska, az, ami: őslakos, övé a terület és kész, az új gazda előbb-utóbb megszokja, néha simogat, néha oldalba rúg, ez aztán tényleg fatalitás kérdése.

(Ez a másik dolog, ami miatt az erdélyi ember és a macska között lényeges hasonlóság van).

.áetriuxa 7.0 (kaja)

Apropó, tej.

Macskakörökben féltve őrzött titok: a felnőtt, ivarérett, rendes macska nem szereti a tejet.

Ezt csak hadd higgyék róluk az emberek.

Normális macska a tejtől hasmenést kap, amúgy is fárasztó nyelvvel kanalazni, ételnek ital, italnak étel, egy szó mint száz: nem macska elé való.

A tejföl, az más. A túró is más. A sajt, az igen. A krémsajt különösen igen. Általában véve minden olyan származék, amelynek tejből való előállítása során az emberek verejtéket hullattak, jó, és fogyasztásra érdemes. A sima tej… kutyáknak való.

Ők szeretik is, de tényleg.

Ha létezne a világon elvetemült macskafilozófus, Platón, Descartes, Swedenborg-szerű lény, valószínűleg megállapítaná: az ismert világ legnagyobb konkurrens ragadozója, az ember, mégiscsak több haszonnal járt, mint kárral, és par excellence haszonállat, ugyanis semmilyen más faj nem volt képes heverőket, szőrös-bojtos kényelmes dolgokat készíteni, legfőképpen kulináris élvezeteket kitalálni a macskáknak, mint amilyen a whiskas, a kitekat, a gourmet, és ezerféle más dolog, amelyekről csupán felületes kétlábúak gondolják, hogy a nemzetes ragadozók nincsenek tisztában értékükkel és minőségükkel.

Igazi csemege minden macskának a zakuszka, de erről persze kevesen tudják, mi az. Erdélyi embereknél előfordul, ahogyan sok más is, amiért érdemes velük együtt lakni, de erről majd később.

.áetriuxa 6.0 (ragadozás)

Említettük már: a macskákat valamikor, akár távoli rokonaikat az emberi fajban, az etruszkokat, vidám és kegyetlen népségként tartották számon.

Ma is azok.

Valamirevaló házimacska nem azért vadászik, és nem azért gyilkol, mert erre szüksége van, vagy mert éhes lenne. Ilyen is van, de ezek a szegények a macskatársadalom proletariátusához tartoznak, akikről éppen úgy nem illik tudomást venni igazi macskaragadozók között, mint a Four Season francia szalonjában az ötödik sugárút építőmunkásairól.
Vagy az amszterdami gyémántkereskedők szombati ebédjén a kiskunhalasi kucséberről. Pedig ugyanaz a faj.

Rendes macska azért öl, mert megteheti, mert szereti, és mert kitűnő mulatság, macskamunka.
Valljuk be, van abban valami mennyei dolog, amikor egy kis, remegő és finom(!) állat kézügyben retteg, mi pedig (mármint macska-mi) álmosan és unottan heverészünk, miközben lelkünk vidáman danolászik, és félig hunyt szemmel, az élet rejtelmein meditálva is követni tudjuk a szerencsétlen áldozat kétségbeesett és reménytelen menekülési kísérleteit.

Supsz, na nézd alig kellett fejbe ütni, ni, már vérzik is, ajaj, szegény, na, adjunk neki még egy esélyt. Megnoszogatjuk egy kicsit a bicskákkal, menjél már, na ne olyan gyorsan! Affenébe… Na, most meg felfordul, halottnak tetteti magát… Hogy ez mitől olyan sürgős neki… Egye fene… na… mozdulj már…

Ilyenkor mégiscsak meg kell enni, kivéve, ha cickány az illető, azt semmiféle macska nem eszi meg, ennek magyarázata nincs, talán csak annyi lehet, hogy eredetileg a cickányokat is suncus etruscusnak hívták, na de egy dolog a gyilkolászás és másik az evés.

A pocok viszont valami egészen ínyenc dolog, ráaadásul kiadós, nagydarab, igazi ünnepi ebéd, megfogni pedig aztán tényleg kölyök-játék, lusta egy jószág.

A denevér nem jó falat, megfogni is nehéz, a hülye emberek azt hiszik, az egér rokona, ez természetesen butaság, miféle állat az, ami szőrös is, meg szárnyas is?!

A madarak elvileg finomak, gyakorlatilag azonban tollasak, ehhez aztán tényleg éhesnek kell lenni, hogy megegye valaki: ragadnak a tollak, kevés a hús rajta, a csontja pedig szúros.

Házimacska körökben igen kedvelik a halat, de ez azon falatok egyike, amelyet a társbérlő ember szolgál fel időnként. Vizes, ami kissé undorítóvá teszi az egészet, igaz, leginkább olajasan szolgálják fel, ami viszont egészen tűrhető.

A kígyó igazi ínyencfalat, az emberek általában frászt kapnak tőle, macskáéknál ez egyáltalán nem kérdés, az egyik fele csapkod, a másik harap, a harapósat kell megfogni. Egy megtermett, ádáz patkányhoz képest edzőmérkőzés. Távoli, nagyon távoli, nagyon-nagyon távoli rokonok a macskafajban, a mongúzok, ennek éppen oly specialistái, mint az ugyancsak indiai kígyóbűvölők.
(Szigorúan csak zárójelben szabad megjegyezni, ha valamit szívből gyűlölnek a természet szőrös-bicskás-gyilkos-kecses koronái, akkor az a sündisznó. Elsősorban azért, mert méltatlan, aljas és tisztességtelen konkurrencia egér- és kígyópusztítás terén. Másodsorban megközelíthetetlen, mogorva állat, szúrós és zsémbes jószág, ráadásul a tejet is szereti, ami aztán végképp hadüzenetnek számít.)

.áetriuxa 5.0 (arzenál)

Rendesebb helyeken, ahol még a természet végzi a dolgát, és nem borult fel a dolgok normális állása, minden embernek szúró-vágó fegyvere van. A keleti emberek szablyájától a spanyol tőrig, az olaszok békanyúzójától a székely bicskáig nélkülezhetetlen és felettébb szükséges kelléke ez a mindennapok világi egyensúlyának.

Macskáéknál ez megint nem kérdéses. Minden: - ismételjük: minden! – macskának 16 darab remek, használható és használatos bicskája van, összkomfortos bőrtokban, amely bicskákot rovásra, kapaszkodásra, védekezni és gyilkolászni egyaránt használhatják.

És használják is.

Ezt persze, nehéz megemészteni más, alsóbbrendű fajoknak, ekkora arzenállal járkálni hétköznap, valamint vásár- és ünnepnapokon is, enyhe túlzás, és ha tekintetben vesszük, hogy ez az impozáns fegyverkészlet, - amelyhez képest egy mexikói bérgyilkos glóriás kezdő – bársonyos kesztyű alá van elrejtve, enyhe borzongás futkorászik minden halálra hajlamos élőlény bőrfelületén.

Arról nem beszélve, hogy: olyan állattal igazán nem illik, nem tanácsos, és nem egészséges dolog kikezdeni, amely a száját 120 fokos szögben képes kinyitni.

Kurva nagyot tud harapni.

Különösen, ha ebben a szájban újabb négy borotvaéles és tűhegyes bicska, valamint néhány kisebb mángorlóeszköz van, amelyeket használni csupán elvetemültség és gyilkos szándék kérdése.

Na mármost a macskákat legnagyobb ellenségeik sem vádolhatják az elvetemültség, és a gyilkos szándék hiányával.

Ismerek olyan macskát (sajátomként rettegem), akinek életfilozófiája egyszerűségében hatékony és műkődőképes, és akihez képest Batu kán és az emberiség jelentős tömeggyilkosai ártatlan kis amatőrök. Ez az életfilozófia, a Bacilus nevű tiranocattusé, nagyjából így hangzik gyarló emberi szabadfordításban:

„Ami nálam kisebb, azt megölöm. Ami nálam nagyobb, azt megpróbálom megölni.”

Ezen törekvését, sajnálatos módon a kisebb és nagyobb élőlények számára, szinte a tökéletességig siker koronázza.

.áetriuxa 4.0 (hódítás)

Nyilván, a macskahódításból a Nyugat sem maradt ki.

Bizonyos körökben makacsul tartja magát a nézet, miszerint nevezett Vörös Erik, amikor a később Amerika részeként Grönlandként elhíresedett Vinlandot felfedezte, jónéhány macskát vitt magával sárkányfejes drakkarain.

Ennek két oka lehetett.

Az egyik, hogy a hajósember egyik legnagyobb átka az egér, illetve az egerek supermanje, a patkány, és ez ellen csupán a macska lehet egyetemes chucknorris, aki maradéktalanul kiirtja ezt a méltatlan fajzatot, amelyet Odin köztudomásúlag csupán a természet koronáinak, a macskák táplálásának céljából teremtett.

Az már csak hab a tortán, hogy Freya viking istennő szekerét macskák húzták az ábrázolások szerit, amely ábrázolást rendkívűl nehezményezve korrigálnák az érintettek, ha egyáltalán érdekelné őket, mondván: ők irányítottak és nem húztak.

A másik ok, hogy csak. És mielőtt valaki történelmi hiábalóságokra ragadtatná magát, gondoljunk arra, macskakörökben rendkívűl népszerű az Erik, Szven, satöbbi elnevezés, ami beszédes bizonyítéka fent említett kapcsolatoknak.

Ha meg nem, akkor gondoljunk Kolumbuszra, Vasco de Gama-ra, és a rengeteg tengerészre, akik macska nélkül aligha szelhették volna át az óceánt, gabonának, kétszersültnek, se híre, se hamva nem maradt volna félúton, bizonyos hajókon még meg is ették a nemes állatokat, amiért is legyen minden portugál és spanyol tengerész említése örökös farokborzolás és háromszoros köpködés.

Ja, hogy a horgonyt vasmacskának hívták, az már csak természetes.

Az indiánok, szegények, kicsit idegbajosak lettek a macskacivilizációtól, tényleg, nem volt ahová tenni őket, a macskáknak sem őket, a pumák, prérimacskák, jaguárok és észak-amerikai vadmacskák legalább akkora trauma voltak az eurázsiai házimacskáknak, mint a rézbőrű „vadak” az embereknek, aztán mégiscsak a sápadtarcúak, és a macskák győztek, gondolja most magában Los Angelesben egy luxusvillában nyújtózva valamely nemes dög, miközben Gourmet lazacot falatozik.

Nyugat-Európa sokáig nem volt a macskák kedvence, érthető okokból. Hideg van, nagy, ideges állatok, és egyáltalán, a kényelem tökéletes hiánya jellemezte ezt a helyet. Aztán valamikor a sztoikus (már ismét!) császár, Aurelius idején helyet kaptak a pannon főemberek kíséretében, udvaraiban, sírjaikban fellelhetők csontvázaik (-macska lábjegyzet: a macskacsontok mindig a gazda felett fekszenek, és nem fordítva, na ugye! -), aztán lassan így tovább haladtak nyugat fele.

Dominanciájukra jellemző, hogy az íreknek mai napig mitikus rettegett figurájuk a Tengermacska, amiről senki nem tud közelebbit, de tény és való, hogy rettenetes, éget és vág, pusztít és egyáltalán, minden olyan szörnyűségre képes, amire még a Brit Birodalom sem volt.

Mondani sem kell, hosszas idők dekadenciája után ma már aligha képzelhető el eredeti ír pub saját macska nélkül, aki méltó fensőbbséggel ügyeli felül a szigetország egyébiránt jóravaló embereinek kétes üzelmeit, italozási és társaséleti szabályait.

.áetriuxa 3.0 (história)

Egyáltalán: az a lény, amely életének jó 80%-át képes átaludni, nem egészen erről a világról való.

Ez a macskáknak gyerekjáték. Amit az emberek narkolepsziának neveznek, az természetadta ajándék minden „felinának”, a macskafajták gyakorlatilag bármikor, bármilyen helyzetben és körülmények között képesek aludni: elégedettségükben, félelmükben, idegesség miatt, éhesen, betegen, kimerülve, boldogan, jóllakottan, vagy csak mert.

Többnyire csak: mert.

Bizonyos Borges nevű ember Dél-Amerikában elég közel járt a macskafelfogáshoz, amikor elmélázott rajta: álmodjuk-e az életet, vagy éljük az álmainkat? Aztán ő is elaludt: egyáltalán nem mellékesen, amúgyis vak volt, ami lényegesen közelebb hozta őt ehhez a tudatállapothoz.

„Tekintsd az életed úgy, mintha álmodnál. Itt füst van, távozom. Olyan nagy dolog ez?!”- mondta valamikor egy római császár (Marcus Aurelius). Na igen, mondottuk már: a macskák sztoikusok. Igazán kár, hogy például Iulius Ceasar nem szerette őket, igaz, ő a sztoikusokat sem. Pedig egészen macskafajta volt, amennyire ez emberben lehetséges: simulékony ragadozó. És ősei, az etruszk Juliák macskatartó nemzetség voltak… de hát messze esett az alomtól.

Bezzeg Kleopátrának macskái voltak, sőt, Alexandriában egyszer agyonvertek egy római centuriót, miután véletlenül megölt egy macskát. Na hogyne, véletlenül… Véletlenül nem öl senki: próbáljuk csak ezt elmagyarázni egy macskának. Véletlenül ő nem öl. Azért öl, mert éhes. Vagy unatkozik. Vagy mert idegesíti a másik élőlény. De véletlenül?! Na nem… azt soha.

A görögök például eleinte meglehetős irtózattal kezelték a macskákat, nem igazán értették, mit keres ez a lény az emberek között, és különben is, amely létezőt az egyiptomiak, ezek a rafinált és okos emberek istenként félnek, kell tudjon valamit…Nem tévedtek benne, a macskák valóban tudtak valamit, és ennek egy részét aránylag hamar az akhájok is megtanulták: van zsákmány, van párzás, van pihenés, a többi múló kaland.

Akhilleuszt sokan rokonították a macskákkal, nemegyszer büszke kandúr társaságában ábrázolják míves kancsókon, na igen, szeretett volna ő az lenni. De ember volt.

Perzsáéknál a macska még rokon volt, afféle kisebb oroszlán, metszeteken és domborműveken nyilazták és fojtogatták őket a királyok, közben otthon féltő gonddal fésülgették, amíg hosszú bundát nem eresztettek. Nagy Sándor gyanakodva és bizalmatlanul figyelte a macskákat Perszepolisz meghódítása után, a macskák nem kevésbé gyanakodva néztek rá, aztán Alexandrosz tovább ment Indiába, a macskák maradtak. Illetve Alexandrosz perzsa feleségével páran tovább mentek, burmai, sziámi, és hasonló kétes identitásokat vettek fel, és eszük ágában sem volt hazavergődni ama tízezer göröggel.

Ők megtalálták a zsákmányt, amit a hadvezérek hiába keresték, és meghódították Keletet.

.aetriuxa 2.0 (együtt, élés)

Mintegy 2500-3000 éve élünk együtt a házimacskával, nagyjából annyi ideje háziasítottuk őket. Pofátlanul rövid idő. A macskák, persze, ha egyáltalán elgondolkodnának ezen, hátracsapnák füleiket, és megráznák mancsukat. Méghogy mi háziasítottuk őket…

Macskaszemszögből nézve mi enni adunk nekük, kényelmes fekhelyet biztosítunk, jobb helyeken biztonságot, és ezért cserében ők eltűrik bizalmaskodó közellétünket. Meg persze, azért jó, amikor az ember a nyakat, a bajuszot, a hátat simogatja. Általában az ember testmelege is jó. Általában az ember egy kellemes lény,a többi állathoz képest mindenképp jótékony idióta. Általában véve több a haszna, mint a kár benne, általában véve az ember ideális haszonállat minden macska számára, úgy bő 2500-3000 éve.

Voltak idők, amikor az emberek a macskákat istenként tisztelték. És ezt a macskák sohasem felejtették el (Temesi Ferenc). Ehhez azért nem elég néhány röpke nemzedék. Háromezer év?! Négyszázegynéhány macskanemzedék, gondoljunk bele. Nevetséges. Bahhh.

(Ennyi idő elég arra, hogy a körülményekhez alkalmazkodva elhagyjuk a farkunk jelentős részét, mint a Man-szigeti macsekok. Vagy lekonyuljon a fülünk, mint, a skót cicáknak. Vagy lemeztelenedjünk, mint az élveteg egyiptomiak. Vagy színeket változtassunk. Mintha az emberekkel mindez nem történt volna meg, persze, velük évmilliók alatt: de hát ezek egy ilyen fajta – gondolná viszolyogva most a Macska).

(Macskamánia)

.áetriuxa

.áetriuxa

Ha a természet valamely különleges szeszélyéből a macskák könyvet írni akarnának, és ehhez egy laptopot használnának, ez a könyv minden bizonnyal így kezdődne:
.áetriuxa

A természetnek, hála Istennek, nincs ilyen szeszélye, a macskáknak aztán végképp nincs, legalábbis nem tartják érdemesnek. Mindenesetre, Bacilus nevű macskám ezt hagyta maga után, miután végigsétált a billentyűzeten.

Hogy a macskák miért nem írnak, csak azért nem egy fogas kérdés, mert percig sem biztos, hogy nem ismerik az írás művészetét. Lehet, az nekünk „csupán” macskakaparás. Lehet, korlátolt emberi elménkkel csupán nem tudjuk megérteni a kanapén, fatörzseken, emberi bőrön, és egyáltalán bármilyen sérülékeny felületen hagyott mancsjegyeket. Egyvalami bizonyos: két egyforma macskakarmolás nincs. Egyedi jelek, s hogy a macskák miért karmolnak tárgyakat egyáltalán, annak megfejtése megint egyike az emberiség hiú ábrándjainak: karmaikat élezik, unatkoznak, nyújtóznak, ki tudja, de az is lehet, értelmesebb korok értelmesebb macskáinak hagynak civilizációs időkapszulákat, és ebben az esetben jobb is az nekünk hogyha nem értjük mi ezeket az üzeneteket.

Az egyik leghihetőbb magyarázat persze az lenne: azért, mert csak. Mert így tartja úri kedvük. Mert ott van az a karmolnivaló, akárcsak a Mount Everest McKinleynek.

Minden valamirevaló macska sztoikus filozófus. Alszik, eszik, öl, magáévá teszi környezetét és kiegyezik az együtt élőkkel, többnyire meghódítja őket. Erkölcsi aggályai nincsenek, ahogyan bűnei sem: ő csupán azt adja, ami lényege. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy egészen komolyan vegyük” – gondol valami ilyesmit, amikor az egeret halálra kínozza, szemmel látható gyönyőrűséggel. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne vegyük egészen komolyan” – gondolja elégedetten, amikor jóllakottan leheveredik, és dorombolásnak álcázva elmélázik a létezés értelméről, amelynek eredményeként értelemszerűen elalszik. Ártatlanul, akár a csecsemők, és a dél-amerikai diktátorok.

Ha van a Természetnek, - ha úgy tetszik: a Teremtőnek - remekműve: úgy ez a Macska.

(megjelent a Macskamánia c. folyóiratban)