És még egyszer legalább, érdemes visszatérnünk a macskák kegyetlenségére is, egészen konkrétan, ami a zsákmányállatokat illeti. Erre persze, okos, túlfizetett és macskákhoz távolról sem értő szakemberek számos elméletet felállítottak. A legnépszerűbb ilyen, hogy a macska azért „játszik” az egérrel, vagy bármivel, mert ezzel gyakorolja a vadászatot, egyféle szárazedzés a való világra.
Ezzel csak annyi a baj, hogy a macskakölyök az égvilágán mindennel eljátszik, többnyie a felnőtt macska is, de ha éhes, azonnal felfal mindent, ami ehető. Ha nem, néha olyankor is megpróbálja.
Másik elmélet, miszerint a zsákmányban ilyenkor megemelkedik az adrenalinszint (halálfélelemben ez többnyire tényleg előfordul), és ez a húst ízletesebbé teszi.
Mármost én nem láttam még annyira elgyötört macskakonzervet, ami ettől ízletesebbé válna, de önbecsüléssel bíró macska a legleterrorizáltabb cickányt vagy denevért sem eszi meg soha, légyen bármekkora adrenalin-koncentráció szerencsétlenben.
Az egyedüli logikus magyarázat, persze a mi logikánk szerint: egyszerűen csak szeretik kínozni az áldozatot. Szeretik a vért, a szenvedést, a hamis reménykeltést, a végzet uralását: rendes, belevaló pszichopaták, és örömüket lelik ebben.
Bacilus nevű, sokat idézett macskám egy alkalommal három napon át „tartott” a házban egy mezei pockot, és karomhegyre menő küzdelmeket vívott velem, ahányszor el akartam venni tőle – de meg nem ette, meg nem ölte. Közben huszonnyolcezer sebből vérzett a boldogtalan pocok, eltörött a gerince, leszakadt a farka, és egyáltalán, úgy nézett ki a végén, mint egy Tarantino-film mellékszereplője: de élt, és Bacilus szeretetteljesen gyilkolászta, módszeresen és szakértelemmel. Néha eldugta valahová, aztán elment, evett konzervet, vagy fogott másik egeret, amelyet azonnal felfalt: ez a pocok azonban, szegény, ez túsz volt, játszópajtás, majdhogynem barát. Már amennyire barát lehet az áldozat a hóhérnak: de erre is van példa, ezt a kriminalisztika és a pszichológia Stockholm-szindrómának nevezi.
Hannibál Lecter, Pol Pot, vagy Idi Amin talán megértette volna ezt, mi, az evolúció által elszakadt teremtmények már kevésbé. Ha az egereknek van valamiféle vallásuk, abban a macskák egészen biztosan a végzet urai, és ha jobban utánaérzünk ennek, akkor kezdjük megérteni, milyen isteneink is voltak nekünk Ketzelcoatl, vagy Baál, vagy Astarté.
A mérlegelés és empátia hiánya, valamint a gyönyörteljes ösztönök célszerű kiélése, valljuk be: valahol ott van a természet(ünk) legmélyén. Nietzsche ezt a képességet még az emberfeletti emberként ismerte fel, s kis híján ráhibázott, amikor azt mondta: Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak.
Nem véletlenül nem volt szerencséje sem az asszonyokkal, sem a macskákkal, amúgy.
Szem elől tévesztette ugyanis a játékszenvenvedélyt: márpedig ez egyike a macskák legmeghatározóbb tulajdonságainak. Cattus ludens. Az élet játék, a halál játék, s a kettő között félidei szünet van, amelyben akár játszadozni is lehet.
Van benne valami. Cattus ludens.
VálaszTörlésA macskák népe megfejthetetlen titkok hordozója.
Néha azt érzem, velünk is játszik csak a miénk.