.áetriuxa 29.0 (eretnek macskák)

Nem éppen hálás dolog gigászok harcába avatkozni, és nem is áll ez szándékunkban, de ha már kultúrtörténet, úgy még sem mehetünk el szó nélkül a kereszténység és a macskák viszonyáról.

Szikár tény, hogy a kereszténység, történelme folyamán, semmiféle jót nem mondott a macskákról, viszonyuk kifejezetten ellenséges - ugyanakkor kiegyensúlyozottnak mondható, mert a macskákban sem fedezhetni fel semmiféle keresztényi lelkületet, pogányok ők még mindig, és azok is maradnak.

Ha egyszer az általános emberi elmebaj elharapózna az állatok világában is, úgy a macskanemzetségek igen jelentős összegű örökös kártérítésre kötelezhetnék az Anyaszentegyházat, különös tekintettel fekete színű ősiekre, amelyeket annó előszeretettel küldtek máglyára macskakedvelő, szimpatikus hölgyek társaságában.

Hogy a gyanú és a vád valamelyest mégis csak megalapozott lehetett, és hogy a macskáknak és a boszorkányoknak valóban lehetett némi közük egymáshoz, az egészen valószínű: de hogy ez bármi kárt is okozhatott volna a frusztrált emberiségnek, az már egyáltalán nem.

Az általános keresztény dogmatika macskafóbiája talán abban gyökerezik, hogy az ókori vallások igen kiemelt helyen tisztelték a macskákat. Mármost az ellenségem barátja az én ellenségem jegyében kevés jóindulatra számíthattak a felisek. Emberi (- és csakis emberi!-) logika alapján érthető, hogy aki az egyiptomi fogságot rühellte, az nem rajongott az egyiptomi istenekért sem. Akit oroszlánok szaggattak szét időnként az arénákban, az a macskától is félt. S akinek fejében setét butaság honolt, az magától értetődően irtózott a világító szemű állattól.

A macskahistóriák egyik fekete dátuma, amikor IX. Gergely pápa 1233-ban a fekete macskákat keresetlen egyszerűséggel a Sátán szövetségeseinek és vele egylényegűnek nyilvánította. És mintha ez nem lett volna elég pech, erre még VIII. Innocens pápa is rátett egy lapáttal 1484-ben, „az ördöggel szövetkező, pogány állatoknak” nevezve a macskákat.

Ettől fogva a macskák társbérlők lettek a máglyákon, belekóstolva az emberiség vidám történetének kevésbé szórakoztató oldalába.

Szinte hihetetlen, de a gyakorlatilag szinte mindent magában foglaló Bibliában egyetlen árva említés sem esik a macskákról. Van benne egér, sakál, patkány, kutya, kígyó és oroszlán (ez utóbbbinak is rossz a bibliai sajtója), mindenféle repkedő, földönjáró, csúszó és úszó állat: csak macska nincsen. Egyetlen helyen említi Ésaiás próféta, 34-ik könyvében a vadmacskát, s ott sem éppen megnyugtató környezetben, hogy azt mondja: „És találkozik vadmacska a vadebbel, és a kisértet társára talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány és ott lel nyughelyet magának.”

Ez azért már megint megér egy baljós farokborzolást.

Azért hogy ne essünk az igazságtalanság vétkébe, külön meg kell említani, hogy az egyházi macskafóbiát azért többnyire nem osztották a keresztény emberek, sőt az egyházi méltóságok sem. Valahogy úgy voltak ezzel, mint a nőtlenségi fogadalommal és a nemi önmegtartóztatással: hogy jó-jó, írva vagyon, és minden, de attól még nem kell egészen komolyan venni.

Az említett egyházi dörgedelmek dacára, pápai körökben sem volt ritkaság a macskák szeretete, és alapos okunk van feltételezni, több macska fordult meg a Vatikánban, mint amennyi bíboros: pedig utóbbiból is van éppen elég. VI. Pál pápa például közismert macskaszerető volt, és munka közben mindig ott szundított mellette a macskája, XII. Leó pápának egy termetes vörös kandúr volt igen kedves és megbízható barátja, XVI. Benedek pápa Őszentsége pedig gyakran játszadozott a hittani kongregáció kertjében a kedvenceivel.

A történet nyilván nincs még lezárulva, maradjunk annyiban, a macskák és a kereszténység viszonylag fiatal történelmében mindössze az első kétezer év kezdődött nehézkesen.