Vén, bajuszos, sokat alvó beavatottak között makacsul él még mindig egy ősrégi legenda, amely szerint valamikor az idők hajnalán létezett egy ősi földrész, ahonnan végső soron mindenféle műveltség, hagyomány, és általában véve a földi élet eredezik. Ezt a földrészt több néven ismerik, eredeti megnevezése elveszett, az ősmagyar hagyomány AtaPisz, vagy AtlanPisz néven tartja számon, angolszász tudósok Catlantis néven emlegetik, a megnevezés teljesen mindegy: lényege, hogy a teremtés koronái innen származnak, és valamikor ez virágzó birodalom volt, ahol a macskák uralkodtak.
Némely macska ezt soha nem felejtette el.
Talán ezért van, hogy a macskák azóta sem a „gazdához” vagy az emberekhez ragaszkodnak, hanem a mindenkori helyhez: az otthon, a haza, a vadászterület olyan fogalom, amelyet a macskákon kívül csak néhány rendkívül fogékony és kezelhetetlen emberfajta tanult meg: a magyarok, az írek, az indiánok, és néhány csendes-óceáni bennszülött törzs.
Ha egy macska elveszti otthonát, akkor egyrészt depressziós lesz, nem érdekli a legfinomabb nyúlhúsaprólék sem, borzos lesz a szőre és elfelejt dorombolni, másrészt a legelső alkalommal meglépik és megpróbálja felkeresni az elveszett otthont, kerül, amibe kerül, és ebben a szándékában olyan erők vezérlik, amelyekről nekünk, halandó embereknek, fogalmunk sem lehet.
Erről a hazakeresésről sokat mesélhetnének amúgy a belső-ázsiai népek, valamint a lemmingek és a lazacok is: de most maradjunk inkább a macskáknál.
