Mármost szó esett arról, hogy az ember, úgy ahogy van, jó a macskáknak. Jó, mert olyan ragadozó, amelynek más prédái vannak, mint a macskatársadalomnak, jó, mert önzetlen, jó, mert kényelmes, jó, mert gyakorlatilag minden olyan munkát elvégez, ami miatt a macskák nem kényszerülnek evolúciós zsákutcába. Nagyjából, persze.
Ugyanakkor nyilvánvaló tény, hogy ez a sovány pár ezer év nem volt elég az embereket igazán megszeretni, na jó, megszeretni még hellyel-közzel talán, de ragaszkodni hozzájuk, hát, az kicsit erős lenne.
A macska a helyhez ragaszkodik, a „gazda”, ahogyan macskatársbérlő emberek magukat nevezni szeretik, csupán szerves része a környezetnek, szerves, de nem feltétlen szükséges.
A „hely” zugokból áll, szagokból, vadászterületből, kövekből, fákból, sarkakból, zsákmányból, ellenségekből és kihívásokból, a hely, az hely és kész.
Minden macska konzervatív, ragaszkodó, területfüggő, és emberek legutóbb ilyeneket maximum a középkorban vagy a délszláv háborúkban produkáltak, a gazda jön megy, a terület marad, a többi futó kaland. Attól a macska macska, az, ami: őslakos, övé a terület és kész, az új gazda előbb-utóbb megszokja, néha simogat, néha oldalba rúg, ez aztán tényleg fatalitás kérdése.
(Ez a másik dolog, ami miatt az erdélyi ember és a macska között lényeges hasonlóság van).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése