Említettük már: a macskákat valamikor, akár távoli rokonaikat az emberi fajban, az etruszkokat, vidám és kegyetlen népségként tartották számon.Ma is azok.
Valamirevaló házimacska nem azért vadászik, és nem azért gyilkol, mert erre szüksége van, vagy mert éhes lenne. Ilyen is van, de ezek a szegények a macskatársadalom proletariátusához tartoznak, akikről éppen úgy nem illik tudomást venni igazi macskaragadozók között, mint a Four Season francia szalonjában az ötödik sugárút építőmunkásairól.
Vagy az amszterdami gyémántkereskedők szombati ebédjén a kiskunhalasi kucséberről. Pedig ugyanaz a faj.
Rendes macska azért öl, mert megteheti, mert szereti, és mert kitűnő mulatság, macskamunka.
Valljuk be, van abban valami mennyei dolog, amikor egy kis, remegő és finom(!) állat kézügyben retteg, mi pedig (mármint macska-mi) álmosan és unottan heverészünk, miközben lelkünk vidáman danolászik, és félig hunyt szemmel, az élet rejtelmein meditálva is követni tudjuk a szerencsétlen áldozat kétségbeesett és reménytelen menekülési kísérleteit.
Supsz, na nézd alig kellett fejbe ütni, ni, már vérzik is, ajaj, szegény, na, adjunk neki még egy esélyt. Megnoszogatjuk egy kicsit a bicskákkal, menjél már, na ne olyan gyorsan! Affenébe… Na, most meg felfordul, halottnak tetteti magát… Hogy ez mitől olyan sürgős neki… Egye fene… na… mozdulj már…
Ilyenkor mégiscsak meg kell enni, kivéve, ha cickány az illető, azt semmiféle macska nem eszi meg, ennek magyarázata nincs, talán csak annyi lehet, hogy eredetileg a cickányokat is suncus etruscusnak hívták, na de egy dolog a gyilkolászás és másik az evés.
A pocok viszont valami egészen ínyenc dolog, ráaadásul kiadós, nagydarab, igazi ünnepi ebéd, megfogni pedig aztán tényleg kölyök-játék, lusta egy jószág.
A denevér nem jó falat, megfogni is nehéz, a hülye emberek azt hiszik, az egér rokona, ez természetesen butaság, miféle állat az, ami szőrös is, meg szárnyas is?!
A madarak elvileg finomak, gyakorlatilag azonban tollasak, ehhez aztán tényleg éhesnek kell lenni, hogy megegye valaki: ragadnak a tollak, kevés a hús rajta, a csontja pedig szúros.
Házimacska körökben igen kedvelik a halat, de ez azon falatok egyike, amelyet a társbérlő ember szolgál fel időnként. Vizes, ami kissé undorítóvá teszi az egészet, igaz, leginkább olajasan szolgálják fel, ami viszont egészen tűrhető.
A kígyó igazi ínyencfalat, az emberek általában frászt kapnak tőle, macskáéknál ez egyáltalán nem kérdés, az egyik fele csapkod, a másik harap, a harapósat kell megfogni. Egy megtermett, ádáz patkányhoz képest edzőmérkőzés. Távoli, nagyon távoli, nagyon-nagyon távoli rokonok a macskafajban, a mongúzok, ennek éppen oly specialistái, mint az ugyancsak indiai kígyóbűvölők.
(Szigorúan csak zárójelben szabad megjegyezni, ha valamit szívből gyűlölnek a természet szőrös-bicskás-gyilkos-kecses koronái, akkor az a sündisznó. Elsősorban azért, mert méltatlan, aljas és tisztességtelen konkurrencia egér- és kígyópusztítás terén. Másodsorban megközelíthetetlen, mogorva állat, szúrós és zsémbes jószág, ráadásul a tejet is szereti, ami aztán végképp hadüzenetnek számít.)
