.áetriuxa 33.0 (gondok)

Mint általában mindenkit, aki meggyőződéssel tartja magát a Teremtés koronájának, a macskákat is többnyire „kergeti az élet”.

Legalábbis, ők úgy érzik. Néha túl korán kell ébredni, legyen az délután ötkor vagy reggel hatkor: - de hát az emberi időbeosztás amúgy sincs köszönő viszonyban sem saját valóságukkal… Máskor nem teszik ki időben a macskaeledelt, nem cserélnek a kellő pillanatban almot, vagy nem jön az egér, másodpercre pontosan odatartani az ütőerét, esetleg meleg van a pokróc alatt és hideg fölötte, szóval ezerféle kín és gond, és megpróbáltatás egy házimacska élete.

Ilyenkor a létezés csupa szenvedés, és a normális macska olyan képeket vág, amilyen csak tóthárpádi, vagy blake-i, vagy shakespeari, vagy rabindranathtagorei mércével mérhető. Fülek hátracsapva, a vállakat meggörnyeszti a kilátástalanság, és a tekintetben – már ismét! – a sztoikus filozófusok csalódott nyugalma: hát igen... mit is vártunk volna ettől a világtól?!

Az emberekkel ellentétben, ilyenkor, ha a macskához nyúlunk, ő harap vagy karmol, ő nem együttérzésre vágyik, hanem a probléma azonnali megoldására: és igaza van, III. Richárdnak sem fejsimogatás kellett, hanem egy ló a csatamezőn.

Ez a pillanatnyi, és azonnal beálló depresszió persze rögtön elmúlik, ha éppen elrepül egy légy előttük, vagy megpercen egy szemtelen szú a fában, vagy hirtelen mégiscsak eszébe jut, hogy egy papírgalacsin két hete begurult a mosógép alá.

Innentől ismét vidámság, feladat, kihívás az élet, és rendszerint, valóban, amíg a légy levadászódik, a szú elfárad és a papírgalacsin megtaláltatik: megoldódnak a problémák is. Lesz étel a tányérban, friss alom, egér a láthatáron, kellően meleg vacok, és egyáltalán. Szép az élet, újra, végül is, az élet van értünk, és nem mi az életért.

Na, valami ilyesmit próbálnak elmagyarázni nekünk, embereknek a macskák, nem szájbarágósan, hanem csak úgy a „sétáló filozófusok” módjára, ahogyan még akkor tették, amikor a rendes bölcsész halála előtt nem a méregpohárra, hanem házsártos feleségére panaszkodott…

Valóban, bosszankodni csak arra érdemes, ami nem túl fontos. A többi sors kérdése. Vajmi kevés közünk van hozzá.

Aki nem hiszi, nézzen egy órán keresztül egy macskát.

.áetriuxa 32.0. (Szeretet II.)

Az Uralkodók első szabálya – ha van ilyen -: jutalmazd meg a hűséget, büntesd meg a lázadót.

A macskák – bármennyire is felségsértés ez: nem csak uralkodók, hanem istenek is. Persze, mint minden isten: gyarlók, önzők, féltékenyek és önimádók.

Éppen ezért, a macskák jutalmazása a hűségért: a feltétlen szeretet. Nehéz ezt elképzelni, megszokni ezektől a független, gyönyörű állatoktól, és mégis: tudnak szeretni, és úgy, mint senki más.

Ha egy macskát szeretnek, kiszolgálnak, imádnak: az a macska szeret, kiszolgál és imád. Nem úgy, mint Te: hanem mint Ő maga, aki érzi, tudja, mikor van erre szükséged.

A macska az, aki, ha igazán beteg vagy, fáradt vagy szomorú: odajön, melledre fekszik és dorombol. Azaz gyógyít. Ha nem vagy ilyen, nincs az a fensőbb hatalom, ami erre kényszeríthetné. A macska, éppen úgy, mint a walesi bárdok: parancsra nem működik. Akkor dorombol örömódát vagy gyógyító éneket, ha szükséged van rá. Ha megköveteled, akkor nem.

Ősrégi recept, hogy a macska „szereti” a beteg helyeket az embereken. Tényleg oda fekszik. Ha a hasad fáj, oda. Ha a tüdőd, vagy szíved, a melledre. Megkeresi azt, ami nincsen „rendjén”, és helyredorombolja, talán átveszi a fájdalmat, a rosszat: hiszen egyfajta kicsi, önző, szőrös isten, aki tudja, mit kell tenni, és akiben legalább akkora szeretet van, mint mi bennünk, amikor taknyos macskakölyök korában magunkhoz vettük.

A sumérok még macskákot (is) tartottak a korabeli „kórházakban”: akik diagnosztizálták a betegeket, odafeküdtek, ahol nagy volt a baj. Néha, ami nagyon ritka: a macska nyalogatja is a beteg testrészt: Ő tudja miért. Mi, emberek, ezt még nem tudjuk, de lehet, többet számít, mint a kemoterápia.

Minden uralkodó sajátossága az empátia: és a macskák ebben is élenjáróak. Elsősorban lelki bajokra fogékonyak: a velük együtt élő emberekére. Ez a csodálatos ragadozó érzelmi mágnes: és nem bírja elviselni a depressziót, a szomorúságot, a magányt. Ezért szegődik annyira gyakran öreg, beteg, vagy érzelmileg sérült emberek mellé: mert „Ő AZ, AKI AJÁNDÉKOKAT AD”.

Ezt a nagybetűs mondatot azért sem fejtjük meg. Hogy kiket neveztek így, tudják a macskák, és az emberiség egy nagyon kis része.

Summa summárum: a macskák kegyetlenek, ragadozók, függetlenek, és NEM egyenrangúak az emberekkel.

De úgy tudnak szeretni, ahogyan csak az képes, aki független mindentől, aki ismeri a halált és az életet, és aki valami irgalmas magasságból ereszkedik alá.

Macskák.

Macskák.

Macskák.

.áetriuxa 31.0 (tisztaság)

„Csata előtt, vagy amikor harcba indul, a szamurájnak ajánlott pirosítót kenni az arcára” – írja Jamamoto Cunemoto, kiváló japán ember, és ilyenkor még a laikus is átérzi, hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki legyőzi félelmét.

A macskákat illető sokféle jelző között egyáltalán nem szerepel a bátor, vagy a vakmerő (most az oroszlánokat hagyjuk ki: - ők csak úgy rokonai a macskafajnak, amint mondjuk, Oroszlánszívű Richárd vagy Párducos Árpád a kései brit, vagy uniós jobbágynak), viszont a legrosszindulatúbb, macskagyűlölő ember sem mondhatja soha, hogy a macskák gyávák lennének.

A macskák, akárcsak annak idején a szamurájok, ideges pillanataikban mosakodni kezdenek. Lassú, szép, rituális mozdulatokkal tisztogatják magukat, s ha van a nyugalomnak szinonimája, ez a macskamosdás. Pedig többnyire idegességet takar: és éppen ez a szép és ijesztő benne.

Egyáltalán nem mellékesen, a mosakodásra utaló mozdulat az emberi világvallásokban is benne van, erről a muszlimok tudnának legtöbbet mondani, de a buddhista, zsidó vagy keresztény mozdulatok sem idegenek ettől.

Persze, ennek nem kellene ekkora feneket keríteni. A mosakodás, ahogyan a fizikai tisztaság: jó, egészséges, üdvös dolog. Macskáéknál ez hiperérzékenységgé átvitt rituálé, a piszkos bundájú macska súlyos beteg, vagy éppen nehéz traumából szabadult meg, a piszkos lábú macskát már az örök vadászmezők várják, és egyáltalán, a macskák toalettigénye, és a szépítkezésre ráfordított idő csak túltenyésztett, és emberietlen fotómodellekéhez hasonlítható.

Nem éppen érdektelen végiggondolni az Egyetemes Tervezőhivatal szeszélyeit, példának okáért a macska testének kb. 1%-a van, közvetlen az álla alatt, amit nem ér el nyelvével végignyalogatni.. De akkor is ott van a nedvesített mancs, és ezzel még ott is végigdörzsöli ráérős pillanataiban, azaz életének legnagyobb részében.

A macskafélék mosakodási kényszere megint kegyelmi pillanat a macskológusok körében, ahol ösztöndíjakat adnak ennek az egyszerű tevékenységnek a megmagyarázására. Alulírott már olyat is olvasott, hogy azért mosakodnak, mert ezzel formában tartják az érdes felületen a ízlelőszemölcsöket, amin csak azért nem nevetünk, mert ez sem kizárt.

Többnyire azt hisszük, a macskák szőre antibiotikumokat és egyéb finomságokat tartalmaz, és innen viszik be magukba a vitaminokat. Ez körülbelül annyira életszerű, mintha az ember a víz PH-értéke miatt mosakodna. Az bizonyos, hogy a macskaszőrben minden van, antibiotikumtól arzénig, de hogy ezt gyógyszerészeti szempontból nyalogatnák a természet remekművei… inkább nem kommentáljuk. Rábízom ezt a macskaszőr-allergiás fajtársaimra. Arról már nem is beszélve, hogy a lakásban tartott, „házimacska”, ha nem eszik időnként „macskafüvet” (azaz bármilyen érdes felületű füvet), nem lesz hosszas életű, mivel a gyomrában összegyűlnek az illető „szőrmacskák”.

A válasz itt is egyszerű: a macskák imádják a tisztaságot, hiszen ki hallott már piszkos istenségekről? Illetve olyanról már hallottunk, Belzebúbtól Mammonig, de ez a macskáknál nem fordulhat elő. Ép testben ép lélek, fizikai és lelki tisztaság, és itt ismét visszatérhetnénk a macskák és a sztoikusok hasonlóságára, de ezt már megtettük korábban.

Egyáltalán nem véletlen, hogy Pontius Pilátus, amikor lelkiismeretével nem egyező döntést hozott, ideges mosakodásba fogott. Ez a megtisztulás igénye, és ebben nincs akkora külömbség macskák és emberek között.

A gyarló ember viszont, ha nincs értelmes időtöltése, tévét néz, olvas, italozik a barátokkal, hímzőegyletekbe jár, politizál, vagy szexuális kicsapongásokkal üti el idejét.

A macska mosakodik.

Ez ilyen egyszerű.

Na és melyik tisztább?

.áetriuxa 30.0 (femina)

Próbáljunk csak meg uralkodni egy macska fölött.

Próbáljunk csak meg uralkodni egy nő felett.

Don Quijote több eséllyel indult neki a szélmalmoknak, mint bármely férfi, aki ilyen balgatagságra ragadtatja el magát.

Nem kevésbé terméketlen, és bukásra ítélt kísérlet az sem, ha meg akarjuk érteni a macskákat, vagy a nőket. Egyszerűen nem lehet, és kész. Nem jobbak, nem rosszabbak, mint a többi létező: egyszerűen mások.

Ez a másság természetesen rengeteg bosszankodást, mérgelődést, frusztrációt okoz a háromágú férfiember életében, de ugyanakkor színt, melegséget, és hasonló kedves közhelyeket hoz magával, amelyek nélkül aligha lenne érdemes élni.

Talán ezért van az, hogy még a nőket távolról sem tűrő helyeken, például az Athosz-hegyi kolostorokban is szabad bejárásuk van a macskáknak, és nincs az a megátalkodott szerzetesrend, ahol azért ne sündörögne jónéhány macska a környéken. Olyan áttételes importja ez a nőiességnek, amelyet kijátszani nem lehet, egyszerűen szükség van rá.

A macskák és a nők már a kezdetek óta szimbiózisban élnek. Bizonyítja ezt a latin megnevezés is, ahol a felis (macska) és a femina (nő) egyazon szógyökre épül, és egyáltalán nem mellékes, hogy a felicitas, azaz boldogság is ebbe a tárgykörbe tartozik.

Minden nőben van valami macskás, még a legházsártosabb oldalbordában is – és minden macska nőies, még akkor is, ha éppen egy tizenötkilós kandúrról van szó. Férfiakat eleve nevetséges és vérlázító lenne cicámnak szólítani, vagy macskához hasonlítani (jól célzott hízelgés esetén is oroszlán vagy tigris az illető), a nők esetében viszont teljesen helyénvaló az ilyen becézés. További közös pont a nőkben és a macskákban a függetlenség és valakihez tartozás közötti váltakozó állapot, amelyre nem és nem lehet megoldást találni, és ebbe már több millió férfitársunk idő előtt beleőszült.

A kényelemről, törleszkedésről, kényeztetésről, féltékenységről, hízelgésről, és más alaptulajdonságokról kár is lenne szót vesztegetni: alapfelszereltség ezek, akár a hegyes, hosszú körmök.

A régi mitológiákból, vallásokból többnyire még egyszerre köszönnek vissza ezek a lények. Az emberiség meglehetősen nehezen heverte ki a matriárchátus emlékeit, ezért a félelemmel vegyes imádat tárgyai többnyire macskaszerű fehérnépek voltak, hogy itt csak Basztetet, az egyiptomi istennőt említsük. De vannak macskás történetek Afroditével és Astartével, sőt a viking Freyával is.

A reneszánsz idején alig akadt olyan világi fehérnép-ábrázolás, ahol ne kandikálna be egy macska a képbe, a különféle babonákban pedig visszatérő motívum, hogy a macska éjszakánként női démonná képes változni, illetve jól képzett boszorkányok esetében ez viceversa.

Álomfejtők és pszichológusok vélekedése szerint a macska egyértelműen a nőiesség archetípusa, s aki macskával álmodik, annak valami köze mindig van a szexualitáshoz: bár ez utóbbit nem kell egészen komolyan venni, hiszen a pszichológusok szerint mindennek köze van.

Ennek kapcsán mégiscsak feltűnő egy különbség, éspedig az, hogy míg a nők előszeretettel járnak pszichoanalízisre, addig a macskáknak erre semmiféle szükségük nincsen. Innen is látszik, hogy kettőjük közül mégis, ki a fensőbbrendű.

És most, hogy ezt a mondatot leírtam, kénytelen vagyok arra gondolni, a bosszúállás is közös tulajdonság bennük, még szerencse, hogy a macskák nem olvasnak, a nők pedig könnyen békíthetőek.

Remélem.

.áetriuxa 29.0 (eretnek macskák)

Nem éppen hálás dolog gigászok harcába avatkozni, és nem is áll ez szándékunkban, de ha már kultúrtörténet, úgy még sem mehetünk el szó nélkül a kereszténység és a macskák viszonyáról.

Szikár tény, hogy a kereszténység, történelme folyamán, semmiféle jót nem mondott a macskákról, viszonyuk kifejezetten ellenséges - ugyanakkor kiegyensúlyozottnak mondható, mert a macskákban sem fedezhetni fel semmiféle keresztényi lelkületet, pogányok ők még mindig, és azok is maradnak.

Ha egyszer az általános emberi elmebaj elharapózna az állatok világában is, úgy a macskanemzetségek igen jelentős összegű örökös kártérítésre kötelezhetnék az Anyaszentegyházat, különös tekintettel fekete színű ősiekre, amelyeket annó előszeretettel küldtek máglyára macskakedvelő, szimpatikus hölgyek társaságában.

Hogy a gyanú és a vád valamelyest mégis csak megalapozott lehetett, és hogy a macskáknak és a boszorkányoknak valóban lehetett némi közük egymáshoz, az egészen valószínű: de hogy ez bármi kárt is okozhatott volna a frusztrált emberiségnek, az már egyáltalán nem.

Az általános keresztény dogmatika macskafóbiája talán abban gyökerezik, hogy az ókori vallások igen kiemelt helyen tisztelték a macskákat. Mármost az ellenségem barátja az én ellenségem jegyében kevés jóindulatra számíthattak a felisek. Emberi (- és csakis emberi!-) logika alapján érthető, hogy aki az egyiptomi fogságot rühellte, az nem rajongott az egyiptomi istenekért sem. Akit oroszlánok szaggattak szét időnként az arénákban, az a macskától is félt. S akinek fejében setét butaság honolt, az magától értetődően irtózott a világító szemű állattól.

A macskahistóriák egyik fekete dátuma, amikor IX. Gergely pápa 1233-ban a fekete macskákat keresetlen egyszerűséggel a Sátán szövetségeseinek és vele egylényegűnek nyilvánította. És mintha ez nem lett volna elég pech, erre még VIII. Innocens pápa is rátett egy lapáttal 1484-ben, „az ördöggel szövetkező, pogány állatoknak” nevezve a macskákat.

Ettől fogva a macskák társbérlők lettek a máglyákon, belekóstolva az emberiség vidám történetének kevésbé szórakoztató oldalába.

Szinte hihetetlen, de a gyakorlatilag szinte mindent magában foglaló Bibliában egyetlen árva említés sem esik a macskákról. Van benne egér, sakál, patkány, kutya, kígyó és oroszlán (ez utóbbbinak is rossz a bibliai sajtója), mindenféle repkedő, földönjáró, csúszó és úszó állat: csak macska nincsen. Egyetlen helyen említi Ésaiás próféta, 34-ik könyvében a vadmacskát, s ott sem éppen megnyugtató környezetben, hogy azt mondja: „És találkozik vadmacska a vadebbel, és a kisértet társára talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány és ott lel nyughelyet magának.”

Ez azért már megint megér egy baljós farokborzolást.

Azért hogy ne essünk az igazságtalanság vétkébe, külön meg kell említani, hogy az egyházi macskafóbiát azért többnyire nem osztották a keresztény emberek, sőt az egyházi méltóságok sem. Valahogy úgy voltak ezzel, mint a nőtlenségi fogadalommal és a nemi önmegtartóztatással: hogy jó-jó, írva vagyon, és minden, de attól még nem kell egészen komolyan venni.

Az említett egyházi dörgedelmek dacára, pápai körökben sem volt ritkaság a macskák szeretete, és alapos okunk van feltételezni, több macska fordult meg a Vatikánban, mint amennyi bíboros: pedig utóbbiból is van éppen elég. VI. Pál pápa például közismert macskaszerető volt, és munka közben mindig ott szundított mellette a macskája, XII. Leó pápának egy termetes vörös kandúr volt igen kedves és megbízható barátja, XVI. Benedek pápa Őszentsége pedig gyakran játszadozott a hittani kongregáció kertjében a kedvenceivel.

A történet nyilván nincs még lezárulva, maradjunk annyiban, a macskák és a kereszténység viszonylag fiatal történelmében mindössze az első kétezer év kezdődött nehézkesen.

.áetriuxa 28.0 (igazhitű macskák)

Alapos a gyanú, amennyiben a macskák megválaszthatnák, az emberek milyen vallás szerint éljenek – és a macskaimádat ki lenne zárva a lehetséges válaszokból – úgy az emberiség rövid időn belül teljes egészében muszlim lenne.

Hogy az iszlám minden kétséget kizáróan igaz hit e nemes példányok szemszögéből is, annak legjobb bizonyítéka, hogy napjainkban a macskák az iszlám világban igen nagy tiszteletnek és védelemnek örvendenek. Még a mecsetekbe is bejárásuk van, nem úgy mint egyes tisztátalan embereknek.

Ráadásul a macskatársadalom jelentős részét kitévő cirmos cicák, kivétel nélkül, mindannyian homlokukon viselnek egy M-alakú mintázatot. (Továbbá a tigris, a gepárd és az ocelot is.)

Ennek az M betűnek magától értetődően többféle jelentés is lehet, először is az a kevéssé valószínű, hogy saját monogramjukat tüntették fel, nehogy összetévesszék fejüket valaki máséval. Hiszen kínaiul Mao a nevük, magyarul Macska, továbbá óegyiptomiul Mau, mi más? És miau, nyilván.

A macskaügyekben meglehetősen szkeptikus keresztény világban is létezik egy legenda, miszerint a csecsemő Jézust a jászolban egy cirmos cica melengette, ezért őt Mária hálából megajándékozta egy M betűvel a homlokán. Ami a melengetéses részt illeti, a történet egészen valószínű.

A legemberibb és legszebb története azonban mégis csak az iszlámnak van erről, a Próféta ugyanis rendkívül nagy barátja és tisztelője volt a macskáknak. Saját macskáját Muezzának hívták, és ez egy alkalommal megmentette a próféta életét, amikor egy aljadék kígyó - amely közismerten az alvilág és a Sátán teremtménye -, bekúszott a próféta ruhájának ujjába.

Ezért cserében a macskanépség felruháztatott a mindig talpraesés képességével, ami teljesen elfogadható ajándék olyasvalakitől, akinek a koporsója két világ között lebeg.

Az igazán szép történet azonban arról szól, amikor egy alkalommal Mohamed imádkozni indult, és fel akarta venni az egyik köntösét, melynek ujján a macska aludt. A próféta, áldassék neve, megértő ember volt, és mivel nem akarta felébreszteni az állatot, levágta a ruha ujját. Mikor visszatért, a macska felébredt és meghajolt Mohamed felé, aki viszonzásképpen háromszor megsimogatta kedvencét.

Ami valljuk be helyes, célszerű, szép, és az embernek több könny gyűlik a szemébe ettől, mint a Vér és könny kolumbiai sorozat hetvenkettedik részétől. Ezek után a macskáknak papolhat bárki a dzsihádról és az iszlám terrorizmusról, ők meggyőződtek valamiről, amivel nehéz vitába szállni.

Arról végképp nem is beszélve, hogy a próféta egyik írása arról szól, hogy egyik látomásában egy nő a Pokolba került, mert megölte a macskáját.

Ami helyes, méltányos, és Allahnak tetsző: hosszúra nőjön minden igazhitű szakálla, bőséges tejet adjanak kecskéik, és soha ki ne merüljenek az olajkutak.

.áetriuxa 27.0 (kisz kínai mackákok)

Vannak vidékek, és vannak népek, amelyeket nem, és nem lehet megkerülni, bármennyire is akarnánk – ha akarnánk! -, és ilyen példának okáért a macskák és a kínaiak viszonya. Bizonyos értelemben mindkettő megnyerte a Földön a civilizációs versenyfutást, és egyébként sem lehet szó, vagy nyávogás nélkül hagyni az emberiség közel egyharmadát.

Az irdatlan nagy szeletből most teljesen kihagyjuk a dél-kínaiakat, akik annyi minden csúszómászó és repkedő állat mellett köztudomásúan elfogyasztják a macskahúst is, éppen ezért róluk szó sem essék többé.

Sokkal kellemesebb aról értekezni például, hogy a méltán híres kínai horoszkóp külön évet szentel a macskáknak, alig von le ennek értékéből, hogy valami korai macskaellenes lobby ezt aljas módon a Nyúl éveként emlegeti: a bevatottak azonban tudják, hogy valójában miről is van szó. Hogy mást ne mondjunk, a Macska évében született ember „jól öltözködik, jó érzéke van a divathoz, szeret flörtölni, de elsősorban a biztonságra törekszik mind a szerelemben, mind pedig az üzleti életben. Nagyon kreatív, művészi adottságokkal.” Továbbá: „egészsége jó, vigyáz magára, nem esik túlzásokba evés, ivás tekintetében. Ha bajba kerül, ügyesen ki tud mászni belőle.”

Tiszta és világos, hogy ez a nyúlról semmiképpen nem szólhat, viszont tökéletes jellemzése egy decens macskának. Ha valaki még kételkedne, közölhetjük, hogy a Macska évében született például Fidel Castro, Konfucius, Albert Einstein, Peter Falk, Evita Peron, Edith Piaf, Frank Sinatra, továbbá Bugs Bunny, és ez mindennél világosabbá teszi a képletet.

A macskákat övező általános kínai tiszteletre jellemző (kivéve Dél-Kínát, khm), hogy már Konfucius mester megemlíti a Szertartások Könyvében, hogy a császár évente hálaáldozatot mutat be a magtárakat védő macskáknak, ami újabb bizonyítéka annak, hogy a kínai császárok valóban okos és tiszteletreméltó uralkodók voltak.

A köznép számára a macska elsősorban szerencsét jelentett, és ez távolról sem alaptalan, különösen, hogy a hajlott öregkort igen nagy tiszteletben részesítő országban a macska nevet jelentő „mao” szó nyolcvan-kilencven éves öreget jelent, továbbá egybecseng Mao elnök nevével is, bár ez utóbbiról nem vagyunk meggyőződve, hogy nem volt-e dél-kínai. Khm.

Arról természetes lelkük mélyén a derék kínaiak sincsenek meggyőződve, hogy a macska nem áll-e bizalmas viszonyban a démonok világával, ezért a rakoncátlan gyerekeket gyakran azzal fenyegetik: „vigyázz, mert elvisz a macska”. Amin a macska jókat somolyoghat a bajusza alatt, mert ha valami nem hiányzik egy mao életéből, az egy sivalkodó, farokcibáló emberpalánta.

És természetesen kötelező itt említést tennünk egy majdnem „echte” kínai macskafajtáról, amelyet „felfedezője” után Pallas-macskának, köznéven pedig a magyar fülnek oly kedves pusztai macskának neveznek, s amely elszórtan, afféle ridegtartásban él Közép-Ázsiában és Kínában. Ezen macskafajtának különleges ismertetőjele a kör alakú pupilla, ami a világnak ezen vágott szemekre predesztinált vidékén alighanem tisztára csak bosszantás, fricska ezen macskák részéről.

Csakazértis kerek, és lyukadjon ki az összes dél-kínai főzőedény.