.áetriuxa 23.0 (szeretet)

Pablo Escobar, kokainbáró és gyakorló vérengző ember mondogatta: számára mindennél fontosabb a szeretet. De ugyanezt állította Idi Amin is, aki csupa szeretetből néhanapján meg is ette barátait. Néró számára a barátok és a testi közelség volt a legfontosabb, és azt hiszem, mindezekről sokat mesélhetett volna, őszintén, bármely született pszichopata és gyilkos az emberiség kultúrtörténete folyamán.

Csak természetes, hogy a macskák őszinte szeretetigénye csupán ilyen mércével mérhető, - és minél elvetemültebb, önzőbb, gyilkosabb ösztönökkel van megáldva, annál inkább szomjúhozik a szeretetre mindenféle teremtmény.

Hogy öldöklés és becézgetés mindössze pillanatnyi hangulat kérdése macskáéknál, azt már tudjuk. Azt is, hogy ártatlanok, mint a csirkét fojtogató kisgyerekek. Tény, hogy egyetlen ragadozó, vérszomjas macska sem képes ugyanakkor szeretet nélkül élni: és ezért mégiscsak többé-kevésbé megbízható társai az embernek.

A macska, rövid, másfélórás, módszeres tortúra után megöli zsákmányát, majd boldogan dorombolva fekszik a gazda ölébe, és a ma született bárány jóindulatával dorombol.

A macska a legváratlanabb pillanatokban jön oda az emberhez, és lábához törleszkedik, felugrik ölébe, és egyáltalán, olyan szerelmetes pillantásokkal méregeti, mint akinek esze ágában sincs két perc múlva elharapni az illető ütőerőt, ha ezt a sors szeszélye éppen úgy hozza.

A macskák imádják, ha fülüket, pofájukat, nyakukat, hátukat simogatják az emberek, teljesen és feltétel nélkül átadják magukat a masszázs élvezetének, keleti kéjurakat megszégyenítő kitárulkozással fogadják a kényeztetést, és igen, hálásak is ezért.

Mert sok mindent tud csinálni egy macska számításból, hízelgésből, hazudik, mint a vízfolyás: de dorombolni csak akkor tud, ha tényleg boldog. Ha tíz másodpercig, akkor annyit, ha két órát, akkor annyit. De a doromboló macska valahol ott van, ahol Buddha ült a fügefa alatt: a teljes, üres boldogság, nirvána állapotában.

Figyelemreméltó, hogy még a legelfajzottabb, és legemberiesültebb állatok is kényesek azért a sebezhető pontjaikra. Ha csak egy mód van rá, barátoknak, gazdának se nagyon kínálják fel, legrosszabb esetben is csak megengedik a sebezhető pontok simogatását.

A macska azzal kezdi a barátkozást, hogy kinyújtja, és felkínálja nyakát a kényeztetésnek, pedig ott lüktet benne az ütőér, és a nyakcsigolyája is kifejezetten törékeny. De ő valahonnan tudja, hogy a barátság az önmegadással és felkínálkozással kezdődik. Valahogy így nyújthatta először a kezét az első barátkozó ember: megadta magát a gesztussal.

Ha másért nem, ezért is szeretni lehet ezeket a kecses ragadozókat. Ők csak a világnak élek, a világ által. Nincsen jó, és nincsen rossz, akár az ateisták és az istenek világában. Amikor harc van, akkor harc van, amikor szeretet, akkor szeretet.

Egyik nélkül sem lehet igazán élni, ezt ők aztán tényleg tudják.

.áetriuxa 22.0 (horror)

És még egyszer legalább, érdemes visszatérnünk a macskák kegyetlenségére is, egészen konkrétan, ami a zsákmányállatokat illeti.

Erre persze, okos, túlfizetett és macskákhoz távolról sem értő szakemberek számos elméletet felállítottak. A legnépszerűbb ilyen, hogy a macska azért „játszik” az egérrel, vagy bármivel, mert ezzel gyakorolja a vadászatot, egyféle szárazedzés a való világra.

Ezzel csak annyi a baj, hogy a macskakölyök az égvilágán mindennel eljátszik, többnyie a felnőtt macska is, de ha éhes, azonnal felfal mindent, ami ehető. Ha nem, néha olyankor is megpróbálja.

Másik elmélet, miszerint a zsákmányban ilyenkor megemelkedik az adrenalinszint (halálfélelemben ez többnyire tényleg előfordul), és ez a húst ízletesebbé teszi.

Mármost én nem láttam még annyira elgyötört macskakonzervet, ami ettől ízletesebbé válna, de önbecsüléssel bíró macska a legleterrorizáltabb cickányt vagy denevért sem eszi meg soha, légyen bármekkora adrenalin-koncentráció szerencsétlenben.

Az egyedüli logikus magyarázat, persze a mi logikánk szerint: egyszerűen csak szeretik kínozni az áldozatot. Szeretik a vért, a szenvedést, a hamis reménykeltést, a végzet uralását: rendes, belevaló pszichopaták, és örömüket lelik ebben.

Bacilus nevű, sokat idézett macskám egy alkalommal három napon át „tartott” a házban egy mezei pockot, és karomhegyre menő küzdelmeket vívott velem, ahányszor el akartam venni tőle – de meg nem ette, meg nem ölte. Közben huszonnyolcezer sebből vérzett a boldogtalan pocok, eltörött a gerince, leszakadt a farka, és egyáltalán, úgy nézett ki a végén, mint egy Tarantino-film mellékszereplője: de élt, és Bacilus szeretetteljesen gyilkolászta, módszeresen és szakértelemmel. Néha eldugta valahová, aztán elment, evett konzervet, vagy fogott másik egeret, amelyet azonnal felfalt: ez a pocok azonban, szegény, ez túsz volt, játszópajtás, majdhogynem barát. Már amennyire barát lehet az áldozat a hóhérnak: de erre is van példa, ezt a kriminalisztika és a pszichológia Stockholm-szindrómának nevezi.

Hannibál Lecter, Pol Pot, vagy Idi Amin talán megértette volna ezt, mi, az evolúció által elszakadt teremtmények már kevésbé. Ha az egereknek van valamiféle vallásuk, abban a macskák egészen biztosan a végzet urai, és ha jobban utánaérzünk ennek, akkor kezdjük megérteni, milyen isteneink is voltak nekünk Ketzelcoatl, vagy Baál, vagy Astarté.

A mérlegelés és empátia hiánya, valamint a gyönyörteljes ösztönök célszerű kiélése, valljuk be: valahol ott van a természet(ünk) legmélyén. Nietzsche ezt a képességet még az emberfeletti emberként ismerte fel, s kis híján ráhibázott, amikor azt mondta: Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak.

Nem véletlenül nem volt szerencséje sem az asszonyokkal, sem a macskákkal, amúgy.

Szem elől tévesztette ugyanis a játékszenvenvedélyt: márpedig ez egyike a macskák legmeghatározóbb tulajdonságainak. Cattus ludens. Az élet játék, a halál játék, s a kettő között félidei szünet van, amelyben akár játszadozni is lehet.

.áetriuxa 21.0 (álom III.)

Sok minden van, amit a macskáktól joggal irigyelhetünk, és ezek egyike a sokat emlegetett felhőtlen, mély álom, amelyre szinte minden helyen, minden időpontban és majdnem minden körülmények között képesek. Átlagban úgy napi 18-22 óra között.

Rendes macska, ahogyan letette a fejét, szinte azonnal alszik. Bár edzettebb példányok akkor is mélyen tudnak aludni, ha nem teszik le a fejüket. Egyvalami bizonyos: minimális biztonságban minden macskafajta úgy alszik el, ahogyan emberi mércével csak a csecsemők képesek: és ez a hasonlatosság nem véletlen.

Ennek a nyugodt álomnak kulcsa ugyanis az önfeledt felelőtlenség. A stressz, a holnap baja, a jövő pillanatig sem foglalkoztatja ezeket a ragadozókat: és ezzel még az állatvilágban is szinte egyedülállóak.

A kutyák például el-elásnak egy-egy csontot. A majom, a mókus,a rágcsálók mégiscsak tartalékolnak, az állatok egy hibernáló szelete zsírréteget rak magára a szűk napokra, a tehén kérődzik, a ló eleve stresszes állat: a macska viszont nem.

A macskákat fikarcnyit sem érdekli a holnap, tökéletesen tisztában vannak vele, majd kirendeli a Fennvaló, vagy a természet, vagy a gazdi, vagy bárki aki ehhez szükséges, a mindennapi betevőt. Éppen ezért nem is habzsol, nem eszik többet a pillanatnyilag szükségesnél: felőle belerohadhat a whiskas a tálkába, és a napi két egérnél több már öncélú sportot jelent. Valahogy úgy egyesítik magukban a sztoikus flozófiát a hedonizmussal, amelyre mi, „fejlettebb” lények, alkatilag képtelenek vagyunk. A macska optimista, bizakodó, a jövő egyáltalán nem érdekli, és ha érdekelné, minden bizonnyal annak adna hangot, miszerint elég jutalom az embereknek vagy isteneknek, ha őt szolgálják, ezért sem hálával, sem tervezéssel nem tartozik.

És ha ez még biztonsággal is párosul, például a kandalló előtt, vagy a gazda hátán/hasán, nos, olyankor nyugodtan el lehet dőlni, kinyújtóztatni a végtagokat, mindenféle észlelést a macskaagy automata pilótájára bízni (-ami önmagában is remekmű!-), és hagyni a dagadt ruhát, és a holnapiakért aggódást alsóbbrendű lényekre, akik nem alvásra születtek.

Jogos a kérdés, egy olyan lény esetében, amely élete négyötödét végigalussza, tényleg, melyik a reális élet? Az „álom,” vagy az „ébrenlét”? Nem véletlen, a macskának ébren is tökmindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Ez csupán egy pillanatnyi állapot, és számukra pupilla, nem pedig bioritmus kérdése. Vadászni minden macska álmában is tud, szaladni is, fára mászni is, az izmok ugyanúgy dolgoznak, és nem csodálkoznék azon, ha egyszer egy unatkozó harvardi doktorandusz kiderítené, a macskák álmukban még hízni is képesek.

Ha valami nem műkődik, vagy nem ideálisan műkődik, feküdj le, és aludj. Ez egy olyan recept, amit sok más mellett tényleg érdemes lenne eltanulni tőlük. Az emberiség igen kis részénél, a narkolepsziásoknál ez műkődik is. Boldog állapot, kétségkívűl.

.áetriuxa 20.0 (meleg-ség)

Mindjárt leütésből közlöm: a macskák melegek.

Hatásszünet után folytatom, ez nyilván nem homoszexualitásukra vonatkozik, aminek legjobb tudomásom szerint teljesen híjával vannak, (- nem úgy mint a kutyák, akik nem csak azonos nemű fajtársba, de az emberek lábszárába is szerelmesek tudnak lenni, pfúj!) – nem, ez mindössze annyit jelent, ők fizikailag meleg állatok.

A macska normális testhőmérséklete 38,2 és 39,2 között váltakozik, mi több, míg az ember 45 Celsiusnál ájuldozik és ünnepélyes dolgokra gondol, addig a macska vidáman elvan 52 fokon, és legfennebb elgondolkodik bundája le nem vethetőségének hátrányain.

Valószínűleg ezért (is) van az, hogy a hideg minden macskának ősi ellensége, egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a macskaősök Afrikában, a Közel-Keleten és a mediterrán térségben jelentek meg világhódító útjuk elején: az eszkimó macska lehet, hogy nem képtelenség, de legalább annyira furcsa, mint a néger jégkorongozó.

A meleghez való vonzódás egyenes következménye a kényelemszeretetnek, az élvhajhászásnak, és általában, a nyugodt, boldog életre való törekvésnek, amiből minden macska doktorálhatna. Ha választani kell egy finom falat, vagy a szeretetéhes gazda, és egy meleg kemencepadka között, ez a macskának pillanatnyi kétséget sem okoz: a nyertes a meleg kemence. E sorok szerény szerzőjének Bacilus nevű, már sokszor emlegetett egyeduralkodója, a kinti negatív hőmérsékletek idején gőgös fensőbbrendűséggel ücsörög, fekszik, heverészik a csempekályha tetején, és nincs az a felsőbb hatalom, amely kedvéért leszállna a kellemesen langyos csempelapokról. Volt idő, amikor a nedves kesztyű vidáman barnára pirult a macska mellett, ő viszont egykedvű apátiába süllyedve szemlélte a közelgő megsülést, és még csak a másik oldalára sem fordult.

Innen fogva már sejthető, miért gondolták az egyiptomiak úgy, hogy valami köze csak kell lennie a macskáknak Rához, a napistenhez, és a görögök is egészséges érzékkel vélték úgy, hogy az éjjeli sötétségben szemében tüzet hordó állat Apollónak, a napistennek valamiféle csatlósa.

Okos emberek, ők nem tévedtek ebben. Mi már csak annyit tudunk: a macskák melegek.

.áetriuxa 19.0 (zászló)

A macskák életének és testfelépítésének számtalan rejtélye közül egyik leglátványosabb a farkuk.

Miért is van a macskának farka?!

Micsoda kérdés – legyintenek erre a tudósok: természetesen egyensúlyozni, és használni a természetben élés ezerféle kihívása ellen.

Micsoda hülyeség – legyintene erre a macska, vagy még inkább ingerülten csapkodna kettőt a farkával: hiszen ott van példának okáért a Man-szigeti farkatlan macska, amelynek a világon semmiféle egyensúlyozási problémája nincs farok nélkül. Igaz, hogy rendkívűl hülyén néz ki, nagyon hirtelen lesz vége ennek a szép állatnak: de motorikus funkcióit semmiképpen nem érinti a farok hiánya.

Egyébiránt is köztudomású, az egyensúly tehetségét macskáék a bajszukban hordják, mint az öreg szikhek, és a hajdani magyar huszárok. Ha egy macska életét végképp tönkre akarod tenni, vágd le a bajuszát, gyakorlatilag meggyilkoltad ezzel, elveszíti az egyensúlyát, csak fal mellett képes járni, és általában véve olyan lesz, mint a székely ember disznóvágás után: hasznavehetetlen.

A macskák farkának ráaadásul egy rendkívűl kellemetlen szerepe van, amely fára mászás után azonnal megnyilvánul: igen nehéz és körülményes lekászálódni bármilyen fatörzsről a macskának. Fejjel előre, ugye, nem megy, a kamikaze-ösztön maradjon csak meg a Felkelő Nap országa lakóinak, fenékkel lefele pedig nagyon nehéz, mert egyfolytában ott akadályoz a farok, ilyenkor azt hiszem, minden macska ingyen odaadná, csak vigye valaki onnan.

Kommunikációs szempontból a macska farka teljes csőd. Fordított jelrendszerként műkődik, a farokcsóválás ingerültséget jelent, és támadásra való hajlandóságot, ezt többnyire félreértik még az emberek is, nemcsak a kutyák, ennek aztán többnyire a sértett macska issza meg a levét, pedig ő szólt volna, ha értették volna.

Ugyanakkor kicsit nevetséges is, az ijedt macska farka hirtelen olyan lesz, mint egy különösen ronda norvég karácsonyi fenyő, élelmesebb népek szerint üveget is lehetne ilyenkor mosni vele, de ezzel a további élcelődést befejezzük, mert a cél itt nem a nemes vadak nevetségessé tétele.

Az alapvető kérdés, hogy ugyanakkor miért is van majdnem minden macskának 20-és 27 közötti csigolyából álló farka, nagyon is emberi.

A macska farka zászló, hatalmi jelvény, címer, amelyet büszkén hordoz, bármennyire is kényelmetlen legyen, erről a középkori zászlóhordozók is tudnának mesélni. Célszerű vagy sem, fontos alkotórész, amely nélkül nincsen dicsőség, önmegvalósítás, győzelem: ott kell lobognia fennen, az ég fele, másképpen semmi értelme az egésznek.

Amely macska behúzott farokkal sompolyog, az leginkább a borogyinói vert sereghez, az aquincourti franciákhoz, vagy a ’86-os magyar focicsapathoz hasonlatos, ott már majdnem mindennek vége. Normális, önbecsüléssel bíró lény magasra szegzi a hatalmi jelvényt, és diadalmasan mutatja körbe a világba: ez a tehetség, és ez a hatalmi jelvény pedig minden macskának sajátja.

(Kivéve, mondom, a Man-szigeti macskát, de az meg ír, ami egy egészen más tál tészta, ők zászló nélkül is tudtak nagyok lenni.)

.áetriuxa 18.0 (álom II.)

Ami a macskák álmát illeti, valószínűleg még ingoványosabb talajon mozgunk, mint amikor a macskák ébrenlétéről beszélünk: pedig az átlagos macska napi tizennyolc órát alszik, még a legóvatosabb szakértő szerint is.
Hogy ez mennyire alvás, mennyi a valóság belőle: filozófiai kérdés, amelybe most, macskák-nem-lévén, nem óhajtunk műkedvelőként belemélyedni.
Egyvalami tény: ahány macska, ahányszor felébred, először is kinyújtóztatja izmait, majd gyorsan élesre feni karmait az első útba eső bútordarabon vagy fán: mintegy jelezve, készen áll a harcra, ami az élet sajátja.
Hasonló életérzésről klinikai halálból visszatért emberek is mesélnek, de ez már az ő bajuk.
Hogy mit, azt nem tudjuk – de hogy álmodnak a macskák, az egészen biztos. Elég megnézni a rángó bajuszt, a kapálódzó lábakat, a csapkodó farkat, mindezt alfahullámú álom közben: a macskaálom tény, még akkor is, ha az az álom a mi álmuk valósága, de ebbe most ne menjünk bele, ehhez, mi, emberek, még keveset értünk.
Hogy a macskaálom teljesen más dimenzió, mint az emberé, az is bizonyítja, hogy az igazán mélyen és biztonságban alvó macskát nyugodtan oldalba lehet rúgni (finoman), fel lehet emelni mellső lábaitól, simogatni lehet, az ég egy világán semmiféle életjelet nem ad magáról. Kivéve…
Kivéve ha az alvó macska hátsó lábait fogjuk meg, ilyenkor valahol jelez a központi számítógép a macskaagynak, hogy ugrásra kész, katapultáló-lábait megfogták; és ha az alany ilyenkor nem ébred fel, és nem kap a gazda kezéhez, nos, ilyenkor az illető macska vagy holtrészeg, ami rájuk vagy nem jellemző, vagy teljesen emberiesült állat, ami ismét nem aberráció.
Ugyanez van a farokkal is, - amelynek funkcióját, mi ugyan nem értjük, de egy későbbbi fejezetben majd értekezünk róla -, amely aztán tényleg tabu, a legmélyebb macskaálomban is önálló életet él, és lefogása, simogatása felségsértésnek minősül.
Vannak, akik szerint a macskák hallása szelektív – ha ez igaz, ez különösképpen áll az álomra. A legtöbben kitűnően és nyálcsorgatóan tudnak aludni a legborzalmasabb tévézörej vagy techno-koncert közepén is: viszont semmilyen reakcióidő után lekapják a zümmögő szúnyogot, hogy aztán békésen durmoljanak tovább.
Valahogy elválasztják egymástól az életszerű és életszerűtlen zajokat: hogyan teszik, az titok.
Nem utolsósorban pedig: a macska álmot sugároz.
Ha egyszer ráfeküdt valakire, ember legyen a talpán, ha az félóra múlva még ébren van: ragályosabb, mint a pestis, vagy a pszichoanalitikus hipnotizáció: aludni kell, és kész, lehetőleg el nem fordulva álmunkban, fel ne ébredjen a rajtunk fekvő szörnyeteg.
Az csak természetes, hogy a macskák rendszerint a beteg testrészre, vagy a lelkibeteg emberre fekszenek rá. És gyógyító hatásuk is van. Nem valószínű, hogy emberbaráti természetük vezérelné erre: az isteneknek ilyesmire nincs fogékonyságuk, sokkal inkább a kalandvágy vezéreli őket, alkimisták szerint asztrális hajlamuk. De ez tény.
Feng-shui szakértők szerint nézd meg, az új házban először is, hová fekszik le a macska. És oda soha ne építs ágyat. Sötét hely az.
Persze, a macska majd úgyis ott alszik, ahol Te.

.áetriuxa 17.0 (zsákmány)

A macskák és emberek együttélésével egyidős mítosz, hogy a macska a zsákmányt hazahozza, a küszöb elé helyezi, vagy ne adj’isten a lakásba viszi, és ott fogyassza el, mintegy bizonyítva: ő dolgozik, és kártevőket vadászik a gazda legnagyobb dicsőségére.

Hát, egy lópikulát.

Az igaz, hogy valóban, a macskák többnyire hazahozzák a zsákmányt. A küszöb elé, vagy a nappaliba, vagy a fürdőszobába: ahogyan éppen szocializálódtak. De mindez nem azért van, mert bármit is bizonyítani akarnának: hanem mert minden, amit elejtenek, és amit elfogyasztani, vagy éppen halálra kínozni akarnak: a legnagyobb biztonságban történik. Minden macska tudja: ő nemcsak ragadozó, hanem zsákmány is a természet perverz rendje szerint (- ezért ateisták a macskák, már amelyik nem önmagát imádja - ), éppen ezért olyankor a legsérülékenyebb, amikor zsákmányt ejt.

Ezért minden macska megfogja a pockot vagy bármit, aztán sunyin körbenéz, majd a lehető legrövidebb úton rohan hazafele, mert biztonságban akarja elfogyasztani vagy megőrizni: és a legbiztonságosabb mégiscsak a gazda háza, aki kijön, és oldalba rúgja a kutyát, sakált, kardfogú tigrist, vagy bármi is pályázzon a nemes állat prédájára.

Az megint egy más kérdés, hogy rendszerint a gazda ellen is meg kell védeni a zsákmányt, de ez mégiscsak más dolog, a gazda sosem tesz kárt a macskában, a macska ezt nagyon jól tudja, és ezzel pontot is tett az odüsszeia végére.

Minden gyakorló gazda tudja, hogy ha meg akarja rövidíteni az isteni dög által hazahozott állatok szenvedéseit, akkor meg kell próbálni elvenni tőle azokat. Ezekben az esetekben a macska azonnal elharapja az áldozat gerincét, többnyire a harmadik és negyedik csigolya között, de ez legyen az Animal Planet operatőreinek részletkérdése – lényeg, hogy ilyen módon megrövidül a szerencsétlen szenvedése, és ettől fogva, ha éppen fogyasztható, akkor megevődik a delikvens, és mindig, kivétel nélkül az orrától a farkáig.

Ez ismét jó kérdés, miért van így, és lehetne rá sokféle metafizikai magyarázatot találni, de valószínűleg a legegyszerűbb, hogy ilyen módon a bélsár kifele nyomódik a zsákmányból, és nem vissza, - ami valljuk be, bármennyire gyomorforgató is átgondolni: praktikus szempont.

A macskák ugyanis, nem véletlenül isteni teremtmények: pragmatikus, gyakorlatias lények, akik számára mindennél fontosabb a kényelem és a célszerűség. Minden más ezt szolgálja: igen, akár az az emberi társ is, amelyért akár Southamptontól Londonig érdemes menni. Kényelmes, meleg fekvőalkalmatosságok, ételt adnak, megvédnek a kellemetlen és nagyobb ragadozóktól, kellemesen cirógatják a fült, bajuszt, és egyéb macskaszívnek kellemes tájékokat – ezt még egy másik macska sem tudja megtenni.

Valószínűleg ezért szegődtek nem is olyan régen a macskák az emberek mellé: dekadenciájukat már nem tudták önmaguk kiszolgálni.