.áetriuxa 16.0 (álom)

Hogy a macskák tulajdonképpen folyamatosan álomban élnek, az olyan nyilvánvaló tény, amelyet szinte kár lenne magyarázni. Tudták ezt az alkimisták, (ők éppen ezért asztrális lényeknek tartották őket, akik a hold befolyása alatt cselekednek), tudják a buddhisták, akik szerint a macskák végképpen tisztában vannak a környező világ káprázat-jellegével, és tudják ezt mindenhol Keleten, ahol még nem halt ki az emberekből sem teljesen a lustálkodás és a semmittevés kellő mértékű megbecsülése és tisztelete.

Éppen ezért megkockáztatható a feltevés, miszerint a macskák tulajdonképpen nem is látnak álmokat. Akkor sem, ha alvás közben mozgatják lábait, rángatják bajuszukat, hangokat adnak ki, sőt még alvajáró macskáról is van tudomásunk. Nem álmodnak, mert ez számukra nem álom: ez egy párhuzamos valóság, a létezés másik dimenziója, amelynek valóságosságát csak kivételesen sejtette meg néhány ritka emberpéldány, mint például Albert Einstein, Stephen W. Hawking, vagy Jorge Luis Borges.

Olyan teremtménynél, amely közel napi húsz órát szendergéssel és alvással tölt el, több mint természetes, hogy igazából ez az a világ, amely számára valóságos, a fennmaradó néhány óra csupán érdekes kirándulás az emberek számára érzékelhető dimenzióba.

Hogy ezek a tér-, mentális- és idősíkok mennyire átjárhatóak és egyszerűen kezelhetők a macskáknak, elég arra gondolni, mennyire egyszerű számukra a látszólag legmélyebb álomból felpattanni, és egyetlen ugrással leteríteni a szekrény tetején szemtelenkedő legyet. És hogy mennyire nem fontos számukra feltétlenül átjárni a mi dimenziónkba, nos annak példája, hogy az elégedett, és magát biztonságba érző macska, ha aludni akar, akkor alszik, akkor is ha füleinél vagy farkánál fogva emelgetik. (Nyilván, ez azért nem ajánlatos, mert ez legalább olyan sértés egy macskának, mintha velünk tennék ugyanezt.)

.áetriuxa 15.0 (titkos név)

(Titok)

Tudni kell, hogy minden létező macskának három neve van.

Ezek a lények tartják magukat az egyiptomi hagyományokhoz – hiába, aki isten volt, nehezen feledi – miszerint: test, lélek és szellem teszi a létezőt. Mindezeket meg kell nevezni, ezt persze, mi, emberek, elfelejtettük.

Először is, a macskák értik, ha róluk beszélnek. Nincs az a felséges állat, amelyik ne értené, ha elhangzik mellette a „macska”, „cica”, és ennek bármilyen becézése. Ha más nem, a füle hegye, vagy a farka megrebben ennek említésére. Érti, és tudja, róla van szó, ahogyan boldogabb és régebbi civilizációk esetén az „ember” szó még nemzeti, családi és személyes névmás volt.

Az megint egy érdekes kérdés, hogyan értik meg ezt különféle nyelveken, mert semmi külömbség, hogy macskának, catnek, matkának vagy ougaternek nevezzük őket.

Ez a fizikai része a történetnek.

Aztán van a szellemi név. Már megint nincs az a valamirevaló macska, amelyik ne értené meg hangsúlyból, mozdulatból, asztrális kisugázásból, ha majomnak, görénynek, sz.rházinak, patkánynak, idiótának nevezik, és hasonló kevésbé hízelgő jelzőkkel illetik. De ugyanúgy megértik az ütyülü-mütyülü, bicim-bacim, kicsi drága, szépség, drága, és hasonló megnevezéseket is.

Utóbbiakat többnyire gyakrabban tudomásul veszik.

Végül ott van a lelki része, ez alól még a teremtés ezen ragadozó koronái sem kivételek: amit megneveznek, az az, ami. Ezért minden macskának van saját neve, amelyre hallgat, vagy nem hallgat, de az övé. Személyreszabott, erre a névre kell jönni, amikor kaját adnak, és erre nem kell jönni, amikor izgalmas kalandozás közben hazahívnak.

És állítólag van egy titkos neve is mindegyik macskának, amelyet csak ők tudnak. Talán a sámánhitű népek időnként ráéreznek, burjátok és indiánok hibáznak rá, de amúgy ez csakis a macskák sajátja, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem árulnak el.

Lehet, ez emberi nyelv számára ki sem ejthető. Talán macskapárzásokkor hangzanak el ezek a nevek, ki tudhatná?

Ők tudják, és sajnos, csak ők. Ezért függetlenek, mert nem lehet igazából megnevezni őket.

.áetriuxa 14.0 (múzsákok)

Óriási közhely, hogy macskáék asztrális lények, amelyek legalább akkora otthonossággal járnak-kelnek az emberek fantáziájában, gondolataiban, és termékeny képzeletében mint a konyhaasztalon.

Erősen megkérdőjelezhető, lett volna-e egyáltalán esélye az emberi szobrászművészetnek Ta-mit nőstény egyiptomi ábrázolása nélkül, amely egyike a legrégebbi szobornak nevezhető alkotásoknak: hiszen honnan máshonnan annyi kecs, kellem, báj, és bű, ízületek és hajlatok, méltóság és harmónia?!

A világirodalom önmagában véve szánalomra méltó és olvashatatlan, tehát értelmetlen lenne nélkülük. Képzeljük el a Mester és Margaritát Behemót nélkül. Hoffmannt Murr kandúr nélkül. De Hasek, Kipling, Poe, Keats, Agatha Christie, Edward Lear vagy Verlain is csupán sápadt kísértetek lennének a macskák ihletése nélkül.

Leonardo Da Vinci, vagy a két Brueghel életművébe belegondolni se jó, mi lehetett volna macskák nélkül. Se egy becsületes madonna, se egy valamirevaló apokalipszis ábrázolása. Hiába, valaki(k)nek formát és példát kellett adni ahhoz is, ami a közhalandók számára másképpen nem látható.

Manet, Renoir és Picassó úgyszintén felismerték ezt. Lényegesen több macskát festettek, mint ahány varacskos disznót például, innen is látszik, művészek voltak, a szó igazi értelmében.

(A bejegyzés fotóján Szinyei Merse Pál: Majális című festményének eredeti változata :-))

.áetriuxa 13.0 (hírességek)

A világtörténelem – legalábbis az emberek által ismert része – első, név szerint ismert macskája Nedzsem, aki III. Thotmész fáraó kedvelt társalkodójaként uralkodott. Nevének jelentése: édes, kedves, naná, mi más lehetne. Azt azért el lehet képzelni, hogy az akkori világ legelkényeztetettebb és legteljhatalmúbb uralkodójának macskája mennyire lehetett teljhatalmú és elkényeztetett, ebbe jobb bele nem gondolni. Abban a palotában és húsz kilométeres környékén azért jobb volt nem macskaeledelnek (tehát bárminek) lenni.

Okkultista környezetben az már közhelynek minősül, hogy Nostradamus önmagában gyenge amatőr lett volna, és minden beavatottságát szegre akaszthatta volna Grimalkin nevű szerzőtársa nélkül. Tudvalévő és kétségbevonhatatlan, hogy a Négysorosokat Grimalkin dorombolta tollba, cáfolja meg, aki nem retteg a hétéletű szörnyeteg bosszújától.

Magától értetődik, hogy macska már a világűrben is járt. Ama bizonyos Lajka nevű alsóbbrendű lénnyel szemben, amely össze-vissza keringett a földpályán, Félix fajtárs 1963-ban francia felségjellel repült az űrben nyílegyenesen, s a hálátlan utókor erről csupán Csádi és Comore-szigeteki bélyegekről értesülhet (nyilván, a hálátlanság tanulható, és az emberek által sajnos meg is tanult erény).

Mindez azonban csupa szófia beszéd. Ami az emberiség számára Nagy Sándor, Attila, Dzsingisz Kán, Napóleon, ésatöbbi, az a macskahagyományokban Towser. Még egyszer: Towser. És harmadjára is: Towser, aki egy skóciai szeszfőzdében élte le a maga matuzsálemi 24 évét, és válott legendás ragandozóvá, akinek tetteiről legendákat mesélnek a rágcsálók özvegyei és cicakölykök szeme fénylik fel, valahányszor towssssszer neve hallatszik…

Towser, a skóciai Glenturret korlátlan uraként haláláig 28 899 egérrel végzett, és most hadd ne vonjuk kétségbe a skótok közmondásosan jó könyvelői képességeit. Annyit maguk is megjegyeztek, hogy ez a szám nem tartalmazza a járulékos áldozatként elesett patkányokat és nyulakat(!).

Nyugodt lélekkel kijelenthetjük, e macskapizzaróval semmiképp nem lett volna jó ötlet egy setét magtárban találkozni, és ha létezik élet, amely jó mulatság és macskamunka volt, úgy ezt Towserről illik említeni.

Magától értetődik, hogy halála után szobrot emeltek neki a hálás emberek. Ez a minimum, amit megérdemelt.

.áetriuxa 12.0 (lojalitás)

Az otthonkeresés és honvisszafoglalás pantheonjában az óbolgár Aszparuch, és a mi Árpádunk mellett mindenképp meg kell említeni azt a Ninja nevű macskát, amely 1995-ben 1400 km-t gyalogolt (mi mást tehetett volna?!) folyókon, vasútvonalakon, metropoliszokon és autópályákon keresztül Washingtontól Utah államig, amíg egy év után hazatalált régi otthonába.

És ő csak egyike volt a macskapantheonnak.

Azt már leszögeztük korábban: az emberek, úgy általában, jók a macskák számára. És igaz, hogy a macskák, mint a teremtés remekművei, ragadozó, önző, arrogáns és szuverén teremtmények: de ez nem azt jelenti, hogy hiányzik belőlük a lojalitásnak valamilyen ősrégi formája.

Sőt.

Ősrégi királyokhoz, nemesurakhoz és kiválasztottakhoz hasonlóan, a kötelék itt is kötelez, ezért néha a lojalitás felülírja a catlantiszi parancsot. Mi lenne a szerencsétlen emberből imádott macskája nélkül?! Ne gondolja azt senki, ennek a négylábú szuverének nincsenek tudatában.

Példának okáért egy bizonyos Rozsdás (Rusty) nevű csudálatosság 1949-ben nyolcvanhárom nap alatt rohant végig 1530 kilométert Boston és Chicagó között, hogy megtalálja azt a nyavalyást, aki őt egy költözés után hátrahagyta régi lakóhelyén. Ha utána mégse harapta el a „gazda” torkát, az csupán a macskanagylelkűségnek köszönhető.

Mivel az új kontinensen feljegyeznek mindent, ami friss történelmükhöz hozzátartozik, ezért azt is tudjuk: egy Sugar névre hallgató cica 14 hónap alatt 2400 km-t utazott Kaliforniából, amíg rátalált Oklahomából elkóborolt gazdájára.

Mindenek felett azonban – és ilyenkor illik szemet-fejet lesütve gondolni rá – ott lebeg Trixie, a macskafajták Heloise, Stuart Máriája, és egyáltalán mindene, aki az 1600-as évek elején élt, Southampton harmadik grófjaként. Illetve a gróf, Henry Wriothesley barátjaként.

A grófot, valami helyi és időleges félreértés miatt az akkori patkányfogószámba menő Towerbe zárták. Trixie fogta magát, és talpraesett macskaként kikereste a londoni tömlöcöt, bemászott a kéményén(!), majd utána két éven keresztül dorombolt Henry gróf ölében, a szabadonbocsátásig.

A történetet egy festmény is megörökíti, amelyet szabadulása után a gróf készíttetett, ahogyan a börtöncellában raboskodnak macskájával.

Mert bizony, nem a feleség, nem az apród, nem a barátok, és nem más mászott be a kéményen együtt raboskodni: hanem a macska. Ilyen is van.

Persze, ezek kivételek.

.áetriuxa 11.0 (a haza)

Vén, bajuszos, sokat alvó beavatottak között makacsul él még mindig egy ősrégi legenda, amely szerint valamikor az idők hajnalán létezett egy ősi földrész, ahonnan végső soron mindenféle műveltség, hagyomány, és általában véve a földi élet eredezik.

Ezt a földrészt több néven ismerik, eredeti megnevezése elveszett, az ősmagyar hagyomány AtaPisz, vagy AtlanPisz néven tartja számon, angolszász tudósok Catlantis néven emlegetik, a megnevezés teljesen mindegy: lényege, hogy a teremtés koronái innen származnak, és valamikor ez virágzó birodalom volt, ahol a macskák uralkodtak.

Némely macska ezt soha nem felejtette el.

Talán ezért van, hogy a macskák azóta sem a „gazdához” vagy az emberekhez ragaszkodnak, hanem a mindenkori helyhez: az otthon, a haza, a vadászterület olyan fogalom, amelyet a macskákon kívül csak néhány rendkívül fogékony és kezelhetetlen emberfajta tanult meg: a magyarok, az írek, az indiánok, és néhány csendes-óceáni bennszülött törzs.

Ha egy macska elveszti otthonát, akkor egyrészt depressziós lesz, nem érdekli a legfinomabb nyúlhúsaprólék sem, borzos lesz a szőre és elfelejt dorombolni, másrészt a legelső alkalommal meglépik és megpróbálja felkeresni az elveszett otthont, kerül, amibe kerül, és ebben a szándékában olyan erők vezérlik, amelyekről nekünk, halandó embereknek, fogalmunk sem lehet.

Erről a hazakeresésről sokat mesélhetnének amúgy a belső-ázsiai népek, valamint a lemmingek és a lazacok is: de most maradjunk inkább a macskáknál.

.áetriuxa 10.0 (szexualitás)

Ami az abszolút szükséges társaséletet, a szexualitást illeti, nos, ez a macskáknál tökélyre fejlesztett gyakorlat, amely az égvilágán semmiféle társadalmi bonyodalmat nem igényel, és végképpen híjával van mindenféle erkölcsi és morális érzéknek.

(Miért, mi az a morál?! – kérdezné ilyenkor indignálódva a Macska.)

Ha egy macska párzani akar, akkor általában párzik is. Ez szigorú tény, más kérdés, hogy meglehetősen ritkán akar, csupán annyira, amennyire a biológia óra megköveteli. A nőstényeket úgy félévente meglepi az ellenállhatatlan vágy, ilyenkor aztán minden más huszadlagos, és akárcsak az elkényeztetett feleségek, egyszerre bőgnek és ordítanak, amíg el nem múlik ez az állapot.

Utána aztán jaj annak a kandúrnak, amely közelébe jön, ne’adjIsten szemtelenül próbálkozik, na de az embereknél is ismerős állapot.

Ami a kandúrokat illeti, ők, ahogyan isteni természetükhöz illik, mindig és mindenkor készek az aktusra, természetesen anélkül, hogy ennek túl nagy fontosságot tulajdonítanának. Egy macskapárzás időtartamának puszta említésétől ideggörcsöt kapnának a feministák, ami pedig az előjátékot illeti, nos, ez gyakorlatilag akkora terjedelemben létezik, amennyit a macskanagylelkűség és macskaönzetlenség kapna az egyetemes világenciklopédiában.

A hitelesség kedvéért megemlítendő, akadnak olyan gondolkodók, akik szerint az egyiptomi-görög-római szado-mazochista játékok szoros összefüggésben vannak a macskapárzási rituálékkal. Ezt cáfolni botorság lenne. Fogadjuk el, ők tudják, hogyan kell.

Az is kétségtelen, hogy a puszta párzás ténye, akárcsak a rideg szamurájoknál, macskáéknál sem jelent semmi maradandó kötelezettséget. Fizikai szükséglet, amelynek nagyobb fontosságot tulajdonítani dekadens szemlélet lenne. Párzás után csupán az emberek ragadnak egymáshoz. Na meg a kutyák. Ez megint egy beszédes tény.