George Malloryban, a Mount Everest meghódítójában minden bizonnyal lennie kellett valami macskalényegűségnek, másként aligha fogalmazta volna meg annyira frappánsan: „Azért másztam meg, mert ott volt.” És lőn.
A bábeli torony építésénél bizonyosra vehető, hogy valahol ott sündörgött a legfelső köveken egy kíváncsi macska, s hogy a piramisok zárókövére először egy macska ülhetett fel, csakazértis, az magától értetődő. Lett légyen körtefa avagy ezeréves baobab, szekrény teteje, vagy csak az ember fejbúbja, függönytartó vagy ereszcsatorna: muszáj megnézni, feltérképezni és begyűrni a feneke alá minden egyes macskának, a legkisebbtől a legnagyobbig.
Hogy nincs tériszonyuk, az annál is figyelemreméltóbb, mert valahogy úgy oldották ezt meg, hogy mégiscsak szőrösek maradtak, kitűnő immunrendszerrel, pedig az észak-amerikai indiánoknak a szédülés hiányára ráment a teljes másodlagos nemi szőrzetük és az ellenálló képességük.
Bármenyire is kínos, azt muszáj beismerni, hogy a lefele ereszkedéssel már sokkal nagyobb bajok vannak, a visszavonulás mindig gondot okoz, ebben leginkább a korai történelem mitikus hadvezéreire hasonlítanak, akik soha nem gondolkoztak a visszavonuláson, ha kellett hidakat és hajóhadakat gyújtottak fel maguk között, aztán lesz ahogy lesz. Rendszerint lett is.
Magam is tudok olyan macskáról, amely (vagy aki!) három szomorúságos napot töltött egy fenyő tetején, s közben Jeremiás siralmait szórta a világra. Aztán, amikor három nap alatt sem akadt egy jótét lélek, aki létrát támasztott volna, tűzoltót hívott volna, mégiscsak lejött valahogy magától. Mert három napig étlen-szomjan várni a megbízhatatlan emberek jóindulatát, mégiscsak túlzás.
Sokatmondó tény, hogy a legkétségbeesett macskavernyákolás ellenére sem látott még soha senki egy fa tetejében megszáradt macskacsontvázat, valahogy mindig lejönnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése