.áetriuxa 20.0 (meleg-ség)

Mindjárt leütésből közlöm: a macskák melegek.

Hatásszünet után folytatom, ez nyilván nem homoszexualitásukra vonatkozik, aminek legjobb tudomásom szerint teljesen híjával vannak, (- nem úgy mint a kutyák, akik nem csak azonos nemű fajtársba, de az emberek lábszárába is szerelmesek tudnak lenni, pfúj!) – nem, ez mindössze annyit jelent, ők fizikailag meleg állatok.

A macska normális testhőmérséklete 38,2 és 39,2 között váltakozik, mi több, míg az ember 45 Celsiusnál ájuldozik és ünnepélyes dolgokra gondol, addig a macska vidáman elvan 52 fokon, és legfennebb elgondolkodik bundája le nem vethetőségének hátrányain.

Valószínűleg ezért (is) van az, hogy a hideg minden macskának ősi ellensége, egyáltalán nem lehet véletlen, hogy a macskaősök Afrikában, a Közel-Keleten és a mediterrán térségben jelentek meg világhódító útjuk elején: az eszkimó macska lehet, hogy nem képtelenség, de legalább annyira furcsa, mint a néger jégkorongozó.

A meleghez való vonzódás egyenes következménye a kényelemszeretetnek, az élvhajhászásnak, és általában, a nyugodt, boldog életre való törekvésnek, amiből minden macska doktorálhatna. Ha választani kell egy finom falat, vagy a szeretetéhes gazda, és egy meleg kemencepadka között, ez a macskának pillanatnyi kétséget sem okoz: a nyertes a meleg kemence. E sorok szerény szerzőjének Bacilus nevű, már sokszor emlegetett egyeduralkodója, a kinti negatív hőmérsékletek idején gőgös fensőbbrendűséggel ücsörög, fekszik, heverészik a csempekályha tetején, és nincs az a felsőbb hatalom, amely kedvéért leszállna a kellemesen langyos csempelapokról. Volt idő, amikor a nedves kesztyű vidáman barnára pirult a macska mellett, ő viszont egykedvű apátiába süllyedve szemlélte a közelgő megsülést, és még csak a másik oldalára sem fordult.

Innen fogva már sejthető, miért gondolták az egyiptomiak úgy, hogy valami köze csak kell lennie a macskáknak Rához, a napistenhez, és a görögök is egészséges érzékkel vélték úgy, hogy az éjjeli sötétségben szemében tüzet hordó állat Apollónak, a napistennek valamiféle csatlósa.

Okos emberek, ők nem tévedtek ebben. Mi már csak annyit tudunk: a macskák melegek.

.áetriuxa 19.0 (zászló)

A macskák életének és testfelépítésének számtalan rejtélye közül egyik leglátványosabb a farkuk.

Miért is van a macskának farka?!

Micsoda kérdés – legyintenek erre a tudósok: természetesen egyensúlyozni, és használni a természetben élés ezerféle kihívása ellen.

Micsoda hülyeség – legyintene erre a macska, vagy még inkább ingerülten csapkodna kettőt a farkával: hiszen ott van példának okáért a Man-szigeti farkatlan macska, amelynek a világon semmiféle egyensúlyozási problémája nincs farok nélkül. Igaz, hogy rendkívűl hülyén néz ki, nagyon hirtelen lesz vége ennek a szép állatnak: de motorikus funkcióit semmiképpen nem érinti a farok hiánya.

Egyébiránt is köztudomású, az egyensúly tehetségét macskáék a bajszukban hordják, mint az öreg szikhek, és a hajdani magyar huszárok. Ha egy macska életét végképp tönkre akarod tenni, vágd le a bajuszát, gyakorlatilag meggyilkoltad ezzel, elveszíti az egyensúlyát, csak fal mellett képes járni, és általában véve olyan lesz, mint a székely ember disznóvágás után: hasznavehetetlen.

A macskák farkának ráaadásul egy rendkívűl kellemetlen szerepe van, amely fára mászás után azonnal megnyilvánul: igen nehéz és körülményes lekászálódni bármilyen fatörzsről a macskának. Fejjel előre, ugye, nem megy, a kamikaze-ösztön maradjon csak meg a Felkelő Nap országa lakóinak, fenékkel lefele pedig nagyon nehéz, mert egyfolytában ott akadályoz a farok, ilyenkor azt hiszem, minden macska ingyen odaadná, csak vigye valaki onnan.

Kommunikációs szempontból a macska farka teljes csőd. Fordított jelrendszerként műkődik, a farokcsóválás ingerültséget jelent, és támadásra való hajlandóságot, ezt többnyire félreértik még az emberek is, nemcsak a kutyák, ennek aztán többnyire a sértett macska issza meg a levét, pedig ő szólt volna, ha értették volna.

Ugyanakkor kicsit nevetséges is, az ijedt macska farka hirtelen olyan lesz, mint egy különösen ronda norvég karácsonyi fenyő, élelmesebb népek szerint üveget is lehetne ilyenkor mosni vele, de ezzel a további élcelődést befejezzük, mert a cél itt nem a nemes vadak nevetségessé tétele.

Az alapvető kérdés, hogy ugyanakkor miért is van majdnem minden macskának 20-és 27 közötti csigolyából álló farka, nagyon is emberi.

A macska farka zászló, hatalmi jelvény, címer, amelyet büszkén hordoz, bármennyire is kényelmetlen legyen, erről a középkori zászlóhordozók is tudnának mesélni. Célszerű vagy sem, fontos alkotórész, amely nélkül nincsen dicsőség, önmegvalósítás, győzelem: ott kell lobognia fennen, az ég fele, másképpen semmi értelme az egésznek.

Amely macska behúzott farokkal sompolyog, az leginkább a borogyinói vert sereghez, az aquincourti franciákhoz, vagy a ’86-os magyar focicsapathoz hasonlatos, ott már majdnem mindennek vége. Normális, önbecsüléssel bíró lény magasra szegzi a hatalmi jelvényt, és diadalmasan mutatja körbe a világba: ez a tehetség, és ez a hatalmi jelvény pedig minden macskának sajátja.

(Kivéve, mondom, a Man-szigeti macskát, de az meg ír, ami egy egészen más tál tészta, ők zászló nélkül is tudtak nagyok lenni.)

.áetriuxa 18.0 (álom II.)

Ami a macskák álmát illeti, valószínűleg még ingoványosabb talajon mozgunk, mint amikor a macskák ébrenlétéről beszélünk: pedig az átlagos macska napi tizennyolc órát alszik, még a legóvatosabb szakértő szerint is.
Hogy ez mennyire alvás, mennyi a valóság belőle: filozófiai kérdés, amelybe most, macskák-nem-lévén, nem óhajtunk műkedvelőként belemélyedni.
Egyvalami tény: ahány macska, ahányszor felébred, először is kinyújtóztatja izmait, majd gyorsan élesre feni karmait az első útba eső bútordarabon vagy fán: mintegy jelezve, készen áll a harcra, ami az élet sajátja.
Hasonló életérzésről klinikai halálból visszatért emberek is mesélnek, de ez már az ő bajuk.
Hogy mit, azt nem tudjuk – de hogy álmodnak a macskák, az egészen biztos. Elég megnézni a rángó bajuszt, a kapálódzó lábakat, a csapkodó farkat, mindezt alfahullámú álom közben: a macskaálom tény, még akkor is, ha az az álom a mi álmuk valósága, de ebbe most ne menjünk bele, ehhez, mi, emberek, még keveset értünk.
Hogy a macskaálom teljesen más dimenzió, mint az emberé, az is bizonyítja, hogy az igazán mélyen és biztonságban alvó macskát nyugodtan oldalba lehet rúgni (finoman), fel lehet emelni mellső lábaitól, simogatni lehet, az ég egy világán semmiféle életjelet nem ad magáról. Kivéve…
Kivéve ha az alvó macska hátsó lábait fogjuk meg, ilyenkor valahol jelez a központi számítógép a macskaagynak, hogy ugrásra kész, katapultáló-lábait megfogták; és ha az alany ilyenkor nem ébred fel, és nem kap a gazda kezéhez, nos, ilyenkor az illető macska vagy holtrészeg, ami rájuk vagy nem jellemző, vagy teljesen emberiesült állat, ami ismét nem aberráció.
Ugyanez van a farokkal is, - amelynek funkcióját, mi ugyan nem értjük, de egy későbbbi fejezetben majd értekezünk róla -, amely aztán tényleg tabu, a legmélyebb macskaálomban is önálló életet él, és lefogása, simogatása felségsértésnek minősül.
Vannak, akik szerint a macskák hallása szelektív – ha ez igaz, ez különösképpen áll az álomra. A legtöbben kitűnően és nyálcsorgatóan tudnak aludni a legborzalmasabb tévézörej vagy techno-koncert közepén is: viszont semmilyen reakcióidő után lekapják a zümmögő szúnyogot, hogy aztán békésen durmoljanak tovább.
Valahogy elválasztják egymástól az életszerű és életszerűtlen zajokat: hogyan teszik, az titok.
Nem utolsósorban pedig: a macska álmot sugároz.
Ha egyszer ráfeküdt valakire, ember legyen a talpán, ha az félóra múlva még ébren van: ragályosabb, mint a pestis, vagy a pszichoanalitikus hipnotizáció: aludni kell, és kész, lehetőleg el nem fordulva álmunkban, fel ne ébredjen a rajtunk fekvő szörnyeteg.
Az csak természetes, hogy a macskák rendszerint a beteg testrészre, vagy a lelkibeteg emberre fekszenek rá. És gyógyító hatásuk is van. Nem valószínű, hogy emberbaráti természetük vezérelné erre: az isteneknek ilyesmire nincs fogékonyságuk, sokkal inkább a kalandvágy vezéreli őket, alkimisták szerint asztrális hajlamuk. De ez tény.
Feng-shui szakértők szerint nézd meg, az új házban először is, hová fekszik le a macska. És oda soha ne építs ágyat. Sötét hely az.
Persze, a macska majd úgyis ott alszik, ahol Te.

.áetriuxa 17.0 (zsákmány)

A macskák és emberek együttélésével egyidős mítosz, hogy a macska a zsákmányt hazahozza, a küszöb elé helyezi, vagy ne adj’isten a lakásba viszi, és ott fogyassza el, mintegy bizonyítva: ő dolgozik, és kártevőket vadászik a gazda legnagyobb dicsőségére.

Hát, egy lópikulát.

Az igaz, hogy valóban, a macskák többnyire hazahozzák a zsákmányt. A küszöb elé, vagy a nappaliba, vagy a fürdőszobába: ahogyan éppen szocializálódtak. De mindez nem azért van, mert bármit is bizonyítani akarnának: hanem mert minden, amit elejtenek, és amit elfogyasztani, vagy éppen halálra kínozni akarnak: a legnagyobb biztonságban történik. Minden macska tudja: ő nemcsak ragadozó, hanem zsákmány is a természet perverz rendje szerint (- ezért ateisták a macskák, már amelyik nem önmagát imádja - ), éppen ezért olyankor a legsérülékenyebb, amikor zsákmányt ejt.

Ezért minden macska megfogja a pockot vagy bármit, aztán sunyin körbenéz, majd a lehető legrövidebb úton rohan hazafele, mert biztonságban akarja elfogyasztani vagy megőrizni: és a legbiztonságosabb mégiscsak a gazda háza, aki kijön, és oldalba rúgja a kutyát, sakált, kardfogú tigrist, vagy bármi is pályázzon a nemes állat prédájára.

Az megint egy más kérdés, hogy rendszerint a gazda ellen is meg kell védeni a zsákmányt, de ez mégiscsak más dolog, a gazda sosem tesz kárt a macskában, a macska ezt nagyon jól tudja, és ezzel pontot is tett az odüsszeia végére.

Minden gyakorló gazda tudja, hogy ha meg akarja rövidíteni az isteni dög által hazahozott állatok szenvedéseit, akkor meg kell próbálni elvenni tőle azokat. Ezekben az esetekben a macska azonnal elharapja az áldozat gerincét, többnyire a harmadik és negyedik csigolya között, de ez legyen az Animal Planet operatőreinek részletkérdése – lényeg, hogy ilyen módon megrövidül a szerencsétlen szenvedése, és ettől fogva, ha éppen fogyasztható, akkor megevődik a delikvens, és mindig, kivétel nélkül az orrától a farkáig.

Ez ismét jó kérdés, miért van így, és lehetne rá sokféle metafizikai magyarázatot találni, de valószínűleg a legegyszerűbb, hogy ilyen módon a bélsár kifele nyomódik a zsákmányból, és nem vissza, - ami valljuk be, bármennyire gyomorforgató is átgondolni: praktikus szempont.

A macskák ugyanis, nem véletlenül isteni teremtmények: pragmatikus, gyakorlatias lények, akik számára mindennél fontosabb a kényelem és a célszerűség. Minden más ezt szolgálja: igen, akár az az emberi társ is, amelyért akár Southamptontól Londonig érdemes menni. Kényelmes, meleg fekvőalkalmatosságok, ételt adnak, megvédnek a kellemetlen és nagyobb ragadozóktól, kellemesen cirógatják a fült, bajuszt, és egyéb macskaszívnek kellemes tájékokat – ezt még egy másik macska sem tudja megtenni.

Valószínűleg ezért szegődtek nem is olyan régen a macskák az emberek mellé: dekadenciájukat már nem tudták önmaguk kiszolgálni.

.áetriuxa 16.0 (álom)

Hogy a macskák tulajdonképpen folyamatosan álomban élnek, az olyan nyilvánvaló tény, amelyet szinte kár lenne magyarázni. Tudták ezt az alkimisták, (ők éppen ezért asztrális lényeknek tartották őket, akik a hold befolyása alatt cselekednek), tudják a buddhisták, akik szerint a macskák végképpen tisztában vannak a környező világ káprázat-jellegével, és tudják ezt mindenhol Keleten, ahol még nem halt ki az emberekből sem teljesen a lustálkodás és a semmittevés kellő mértékű megbecsülése és tisztelete.

Éppen ezért megkockáztatható a feltevés, miszerint a macskák tulajdonképpen nem is látnak álmokat. Akkor sem, ha alvás közben mozgatják lábait, rángatják bajuszukat, hangokat adnak ki, sőt még alvajáró macskáról is van tudomásunk. Nem álmodnak, mert ez számukra nem álom: ez egy párhuzamos valóság, a létezés másik dimenziója, amelynek valóságosságát csak kivételesen sejtette meg néhány ritka emberpéldány, mint például Albert Einstein, Stephen W. Hawking, vagy Jorge Luis Borges.

Olyan teremtménynél, amely közel napi húsz órát szendergéssel és alvással tölt el, több mint természetes, hogy igazából ez az a világ, amely számára valóságos, a fennmaradó néhány óra csupán érdekes kirándulás az emberek számára érzékelhető dimenzióba.

Hogy ezek a tér-, mentális- és idősíkok mennyire átjárhatóak és egyszerűen kezelhetők a macskáknak, elég arra gondolni, mennyire egyszerű számukra a látszólag legmélyebb álomból felpattanni, és egyetlen ugrással leteríteni a szekrény tetején szemtelenkedő legyet. És hogy mennyire nem fontos számukra feltétlenül átjárni a mi dimenziónkba, nos annak példája, hogy az elégedett, és magát biztonságba érző macska, ha aludni akar, akkor alszik, akkor is ha füleinél vagy farkánál fogva emelgetik. (Nyilván, ez azért nem ajánlatos, mert ez legalább olyan sértés egy macskának, mintha velünk tennék ugyanezt.)

.áetriuxa 15.0 (titkos név)

(Titok)

Tudni kell, hogy minden létező macskának három neve van.

Ezek a lények tartják magukat az egyiptomi hagyományokhoz – hiába, aki isten volt, nehezen feledi – miszerint: test, lélek és szellem teszi a létezőt. Mindezeket meg kell nevezni, ezt persze, mi, emberek, elfelejtettük.

Először is, a macskák értik, ha róluk beszélnek. Nincs az a felséges állat, amelyik ne értené, ha elhangzik mellette a „macska”, „cica”, és ennek bármilyen becézése. Ha más nem, a füle hegye, vagy a farka megrebben ennek említésére. Érti, és tudja, róla van szó, ahogyan boldogabb és régebbi civilizációk esetén az „ember” szó még nemzeti, családi és személyes névmás volt.

Az megint egy érdekes kérdés, hogyan értik meg ezt különféle nyelveken, mert semmi külömbség, hogy macskának, catnek, matkának vagy ougaternek nevezzük őket.

Ez a fizikai része a történetnek.

Aztán van a szellemi név. Már megint nincs az a valamirevaló macska, amelyik ne értené meg hangsúlyból, mozdulatból, asztrális kisugázásból, ha majomnak, görénynek, sz.rházinak, patkánynak, idiótának nevezik, és hasonló kevésbé hízelgő jelzőkkel illetik. De ugyanúgy megértik az ütyülü-mütyülü, bicim-bacim, kicsi drága, szépség, drága, és hasonló megnevezéseket is.

Utóbbiakat többnyire gyakrabban tudomásul veszik.

Végül ott van a lelki része, ez alól még a teremtés ezen ragadozó koronái sem kivételek: amit megneveznek, az az, ami. Ezért minden macskának van saját neve, amelyre hallgat, vagy nem hallgat, de az övé. Személyreszabott, erre a névre kell jönni, amikor kaját adnak, és erre nem kell jönni, amikor izgalmas kalandozás közben hazahívnak.

És állítólag van egy titkos neve is mindegyik macskának, amelyet csak ők tudnak. Talán a sámánhitű népek időnként ráéreznek, burjátok és indiánok hibáznak rá, de amúgy ez csakis a macskák sajátja, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem árulnak el.

Lehet, ez emberi nyelv számára ki sem ejthető. Talán macskapárzásokkor hangzanak el ezek a nevek, ki tudhatná?

Ők tudják, és sajnos, csak ők. Ezért függetlenek, mert nem lehet igazából megnevezni őket.

.áetriuxa 14.0 (múzsákok)

Óriási közhely, hogy macskáék asztrális lények, amelyek legalább akkora otthonossággal járnak-kelnek az emberek fantáziájában, gondolataiban, és termékeny képzeletében mint a konyhaasztalon.

Erősen megkérdőjelezhető, lett volna-e egyáltalán esélye az emberi szobrászművészetnek Ta-mit nőstény egyiptomi ábrázolása nélkül, amely egyike a legrégebbi szobornak nevezhető alkotásoknak: hiszen honnan máshonnan annyi kecs, kellem, báj, és bű, ízületek és hajlatok, méltóság és harmónia?!

A világirodalom önmagában véve szánalomra méltó és olvashatatlan, tehát értelmetlen lenne nélkülük. Képzeljük el a Mester és Margaritát Behemót nélkül. Hoffmannt Murr kandúr nélkül. De Hasek, Kipling, Poe, Keats, Agatha Christie, Edward Lear vagy Verlain is csupán sápadt kísértetek lennének a macskák ihletése nélkül.

Leonardo Da Vinci, vagy a két Brueghel életművébe belegondolni se jó, mi lehetett volna macskák nélkül. Se egy becsületes madonna, se egy valamirevaló apokalipszis ábrázolása. Hiába, valaki(k)nek formát és példát kellett adni ahhoz is, ami a közhalandók számára másképpen nem látható.

Manet, Renoir és Picassó úgyszintén felismerték ezt. Lényegesen több macskát festettek, mint ahány varacskos disznót például, innen is látszik, művészek voltak, a szó igazi értelmében.

(A bejegyzés fotóján Szinyei Merse Pál: Majális című festményének eredeti változata :-))